𝟘𝟙𝟟

51 10 8
                                    

/Eddie szemszöge/

   - Beck válaszolj már! Tudnom kell! Ilyesmit nem titkolhatsz el előm bassza meg! - kezdtem el üvöltözni vele, miután hosszú perceken át nem volt hajlandó válaszolni egy egyszerű kis kérdésre. Nem akartam ennyire durva lenni, de a saját gondolataim annyira felemésztettek, hogy nem tudtam vissza fogni magam. Én komolyan várni akartam, Én komolyan el akartam menni előbb Marry-hez tanácsot kérni, de egyszerűen kibukott belőlem. Elkezdtem jobban átgondolni a dolgokat, és ha Becca babát vár az konkrétan magyarázat lenne mindenre. Az is világossá vált, hogy valószínűleg erről beszélgetett Elle-el, és azért volna ennyire zavarbaejtő a nő viselkedés is. És az a több napos magába meredés... Szinte biztos, hogy ezen gondolkozhatott ennyire. A lány mint aki valamiféle transzba esett úgy megmerevedett a kezeim között. - Mond már! - kiabáltam újra és elkezdtem rángatni a vállát.
- H-h-honnan ve-veszed ezt? - hebegte.
- Hogy honnan veszem? Beck, Te magad jelentetted ki, hogy szüksége lesz rám a gyermekünknek, és kibaszott furán viselkedsz mostanában, és attól még, hogy nem hoztam szóba, minden egyes alkalommal tudtam mikor hozudtál - hadartam el még mindig elég hangosan. A lánynak lassan folyni kezdtek a könnyei, és Én azonnal tudtam.

/Becca szemszöge/

   - Szóval igaz - mondta halkan, és lesújtóan. Én csak zavartan el kezdtem lassan ingatni a fejem jobbra-balra, de nem tudtam szavakat kinyögni. Továbbra is takargatni akartam, és arra gondoltam, hogy ha nem a fejemből tudja, akkor nem tudhatja biztosra és még van esélyem tovább hazudni.
- Cs-cs-csa-csak a-azért m-m - nyögédcseltem intenzíven dadogtam, de Ő közbe vágott.
- Azt ne mondd, hogy csak azért mondtad, hogy felébredjek vagy hasonlók, ilyen helyzetben Te képtelen lennél hazudni. És tudom mikor hazudsz... Akkor ott nem hazudtál - ingatta meg a fejét, Én pedig nem bírtam tovább, és zokogva elsírtam magam. - Mióta tudod? - mondta normál hangerőn, de szigorúan. - Beck, mióta tudod?! - kezdett el újra kiabálni, és mint valami őrült elkezdte rázni a vállamat. Tudtam, hogy már nincs menekvés, igazat kell mondanom. Kiestem abból az állapodba amibe kerültem.
   - El akartam mondani - böktem ki halkan.
- Mégis mikor? - hagyta abba a rázogatást, de még mindig kiabált.
- Másodpercekkel azelőtt, hogy a Steve szembesített minket azzal, hogy mi folyik itthon - emeltem fel Én is a hangomat.
- Tehát már azelőtt is tudtad. Reméltem, hogy azt mondod, hogy csak sejtetted és arra vártál, hogy Elle elmondja, hogy biztosan ez a gond veled. De Te gondolom azóta tudtad, hogy elkezdődött, és kihasználtad, hogy a férfiakat nem szokás felvilágosítani ezekről a szarságokról. Tudod, Én is beszélni akartam Marry-vel mielőtt csak így rád török, de jobb is, hogy most tettem meg. Kitudja addig mennyi hülyeséget csináltál volna - vett vissza ismét a hangjából, és közömbösen sorolta egymás után a szavakat.
- Ha elmondtam volna korábban akkor biztos, hogy nem jöttünk volna vissza segíteni - vágtam rá.
- Ez a legnagyobb problémád? Hogy harcolni akartál? - kérdezte ismét lesújtóan. - Édes istenem Beck, Te annyira felelőtlen vagy - vette le rólam a kezeit, hogy megdörzsölhesse velük az arcát, majd idegesen elkezdett járkálni, miközben az orrnyergét masszírozta. - Fel tudod Te fogni, hogy most nem csak magadért felelsz? Tudod Te, hogy mennyi baja lehet a babának ha nem vigyázol rá eléggé? - fordult felém dühösen gesztikulálva. - Lesokkoltattad magad Dustin-nal ember - üvöltött, majd remegő kézzel beletúrt a hajába. - Hogy voltál képes rá? Bazdmeg Beck, konkrétan éreztem, hogy mennyire fájt a picinek. Most, hogy tudom, hogy mi volt az a fájdalom konkrétan megszakad a szívem. Egy igazi szörnyeteg vagy ha ezt csak úgy el tudtad viselni. És miért is? Hogy nehogy valamelyik erős férfi vagy esetleg egy nem terhes nő vállalja be? Ez már valami iszonyat beteges. Ne másokat félts, a gyermekünket féltsd, mert egyedül érte tartozol felelősségel, és eddig egészen úgy tűnik, hogy egyedül érte nem vállalod. Értem Én, hogy a nagy Becca Jones szeret mindig a nap hőse lenni, de nem kell mindig hősködnöd, érted? Beck nőlj már fel végre. Iszonyatosan felelőtlen vagy, és önző is. Miért nem elég ha csak az ötleteiddel segítesz? Miért nem voltál képes szólni róla? - vágta hozzám erőteljesen a szavakat. Én pedig sírni kezdtem. Sírtam azért, mert igaza van, és sírtam azért is, mert nincs. Még ha felelőtlen lennék, még ha szörnyeteg lennék, még ha nem gondoltam volna ebbe bele, akkor azt mondom, hogy oké... De így, hogy ennyi gyötrődéssel töltött nap után is ez lett a vége, az nagyon fájt.
   - Baby, Én azért nem mondtam el, hogy ne kezeljetek másképpen. Azt hittem, hogy úgy is vigyázhatok rá ha közben nekik is segítek. Én nem akartam bántani Őt, egyszerűen csak meg akartam védeni az otthonom, és a barátaim, anélkül, hogy hátráltatnám a csapatot, vagy a csapat hátráltatna engem. Tudtam, hogy mit vállalok, és emésztett is a tudat, hogy bármit teszek az a kicsire is hatással lehet, de nem tehettem mást. Szerinted Én nem szenvedtem emiatt? - magyarázkodtam.
- Nem eleget - vágta rá durván.
- Igazad van - hajtottam le a fejem elszégyellve magam.
- Még jó - fújtatott, majd oda hajolt a hasamhoz. - Ne aggódj kicsikém, apa majd vigyáz rád, hogy ez a szörnyű nőszemély ne bánthasson többet - suttogta a végét már elviccelve.
- Megnyugodtál? - símogattam meg a hátát.
- Veled nem beszélek, csak a fiammal - nézett fel rám tettetett mérgességgel.
- Oh szóval már azt is tudod, hogy fiú lesz? Ekkora szakértő lettél? - nevettem el magam miközben a könnyeimet törölgettem.
- Nem tudom, de fiút szeretnék. Látod, hogy a lányokkal csak a baj van - nevetett Ő is.
- Én is fiút szeretnék - mondtam elérzékenyülten.
- Még jó hogy, akkor legalább az apjára fog hasonlítani, és nem próbálja meg minden adandó alkalommal kinyírni magát - gúnyolódott.
- Végülis - vontam meg mosolyogva a vállam.
- Ne haragudj, hogy kiabáltam - egyenesedett ki, majd körém fonta a karjait és megölelt.
- És akkor még nekem vannak hangulatingadozásaim - szúrtam oda egy utolsót. - De nem haragszom, megérdemeltem és igazad van. Ezentúl jobban fogok vigyázni, csak légyszi ne mondd el a többieknek. em engednék, hogy segítsek.
- Oh ugyan. Én sem fogom engedni. Most szépen haza megyünk, és ott is maradsz. Maximum az okos kis buksidat használhatod, de hogy Te többet nem fogod bántani a fiamat az is biztos - mondta játékosan, majd elengedett az öleléséből, de az egyik kezét a derekamon hagyva mellém állt, és elkezdtütünk tovább sétálni haza felé.
- Várj, most ez komoly? - néztem fel zavartan.
- Teljesen - bólintott. - Nagyon maximum, az ötletelésekre eljöhetsz, de ha megint hősködni próbálsz, akkor elviszlek anyádhoz Sydney mellé - nevette el magát a végén, és Én is kacagtam egy aprót, de tudtam, hogy tényleg teljesen komolyan gondolja. Valószínűleg mostantól semmit nem fog hagyni, és jobban vigyáz majd rám mint valaha. Hát ez szuper... Hiba volt alábecsülnöm.
   Szépen lassan haza sétáltunk. Nem beszélgetünk útközben, de nem volt kínos a csend, úgy érzem mindenent elmondott amit akart, és Én pedig elmondtam amit tudtam. Mikor bementünk a lakókocsiba, akkor rossz érzés, volt, hogy Syd nem ugrált körbe minket, de tudtam, hogy jó helyen van. Reményeim szerint azért ha valami gebasz van, akkor azért rá tudom venni Eddie-t, hogy hadd menjek velük, és ebben az eshetőségben Sydney-nek sokat kellene egyedül lennie itthon.
- Na gyere csak ide - mondta, majd sietősen az egyik kezemet áttette a vállán, aztán lehajolt, és megemelt a térdhajlatomnál fogva. Oda sétált velem az ágyhoz, elfektetett, majd felhúzta a hasamon a pólót, és rá téve a fejét lefeküdt Ő is. Gyengéden símogatni kezdte a hasam, és apró puszikkal hintette be.
- Szeretlek - suttogtam.
- Szeretlek - suttogta. - Mindkettőtöket - tette hozzá, majd fel nézett rám könnybe lábadt szemekkel. - Kérlek többé ne hazudj nekem - remegett meg a hangja.
- Esküszöm, hogy soha többé, még csak eszembe se jut - feleltem teljesen komolyan.
- Köszönöm - mondtam, majd megköszörülte a torkát, és vissza nézett a hasamra. - Hozok egy kakaót kisöreg - adott rá egy újabb puszit, és kiment a konyhába.
   Az egész délután kellemesen telt. Velem nem beszélgetett túlzottan sokkal, de a fiúnak elkönyvelt babánk felé be sem állt a szája, és már most azon tanakodott, hogy hogyan tudná a lehető legkomfortosabbá tenni neki a lakókocsit, vagy hogy vegyünk-e inkább egy házat is itt Hawkinsban vagy Indianapolisban. Még zenét is kapcsolt nekünk, hogy a baba időben kezdje a művelődést, sőt még Ő maga is zenélt. Olyan jó érzés nézni, hogy mennyire lelkes, és mennyire oda van érte. Komolyan ettől fosztottam meg? Elérzékenyülve figyeltem Őt, és azt az édes, levakarhatatlan mosolyt az arcán, egészen estig. Este ugyanis letörlődött mindkettőnk arcáról a mosoly, mert kopogtattak. Kinyitottam, és Steve Harrington állt odakint nagyon feldúltan. Oh atyám... Vajon mi történhetett?

A Vérünk Valódi Tüze #3 // Eddie Munson ff //Where stories live. Discover now