NINCS KIVÉTEL | NEGAN

v.

♤

Heyho. Ne haragudjatok, hogy ennyire elhanyagoltam ezt a könyvet, engem is kicsit bánt, főleg azért, mert eddig ezzel kapcsolatban voltam a legmagabiztosabb. De hát nem egyszerű az egyetem mellett bármi másra is időt fordítani :(
Nem ígérem, hogy a jövőben gyakrabban fogok feltölteni részeket, de tényleg igyekszek, és köszönöm, hogy olvassátok <3

♤

Két hét múlva majdnen minden nap Mr. Smith-szel töltötte délutánjait, persze a tanulást sem hanyagolhatta el, Darlene. A lány rég érezte magát ennyire boldognak. Folyton arra gondolt, ami pénteken történt. Folyton Mr. Smith-en járt az esze, és ha lehetne folyton vele lenne. Az utóbbi pár napban boldogabb volt, mint az elmúlt négy évben. És ezt tanárának köszönhette.

Ám amikor Darlene lement a konyhába, és megpillantotta a falra akasztott naptárat, és abban a pontos dátumot, hatalmas mosolya le is hervadt arcáról. Egyből gyengének érezte magát, majdnem össze is esett.

- Minden rendben? - kérdezte nagymamája, miközben lerakta elé a reggelit. Darlene maga elé bámulva, elveszve gondolataiban nem is hallotta mit kérdezett nagymamája.

- Nem érzem jól nagam. Ma lehet inkább nem megyek suliba. - állt fel egyből az aztaltól, és lassan fellépcsőzött szobájáig. Nagymamája aggódva nézett utána, majd a naptárra. Mikor meglátta az aznapi dátumot, lehajtotta fejét, és a könnyeket – amik összegyűltek szemében – letörölte kezében lévő rongyával.

Darlene egész nap csak feküdt, nem ment le enni se, de még csak Jason üzeneteire se válaszolt. Azt azonban nem tudta, hogy nem csak Jason, de Mr. Smith is aggódott miatta. Az edzésen meg is kérdezte az irányítót, hogy tudja-e merre van a lány, de a fiú is csak épp annyit tudott, mint ő.

Este felé, mikor már el is kezdett sötétedni, Darlene végre összeszedte magát, és kikelt az ágyból. Karjával megtörölte könnyektől áztatott vörös szemeit, és felvett egy melegítő nadrágot, meg hozzá egy pulóvert. Kezébe vette deszkáját, és lesietett a lépcsőn. Nagymamájának még azért odakiabált egy "elmentem"-et, majd végleg kilépett a lakás ajtaján.

Meg sem állt, egészen a városi stadionig, ahol átmenetileg az edzéseket is tartani szokták. Miután meggyőződött róla, hogy senki sincs a pályán, elindult felé. Deszkáját a pálya szélére dobta, majd elkezdett rohanni a rekortán pályán. Szemei megtelltek könnyekkel, szinte nem is látott semmit, de ő futott.

Sokszor fordult már elő vele, hogy elment futni, mikor szomorú volt. És ma nagyon is az volt. Kellett valami, amivel kikapcsolódhat egy kicsit, valami, amin levezetheti benne dúló feszültségét, de úgy tűnt, most ez sem segített.

Az időjárás is érezte a lány bánatát, ugyan is a nagy semmiből el kezdett szakadni az eső. Azonban ez sem állította le Darlenet. Csak futott, és futott és sírt és futott.

Addig futott míg valami keménynek nem ütközött. Darlene várta, hogy mikor fog egy erős lendületettel földet érni, de ez nem következett be. A férfi erősen mellkasának szorította a lányt, aki hangosan sírta tele a  – már alapból esővel áztatott – pulcsiját.

Mr. Smith nem érette, de úgy érzte nem ez a legmegfelelőbb pillanat megkérdezni, hogy mi a baja.

Sikerült felmenniük a lelátóra, és egymás mellett ülva nézték az esőben áztatott pályát. Egyikőjük sem szólalt meg, pedig Mr. Smithnek bőven lett volna kérdeznivalója.

- A nagymamámmal élek. - törte meg végül a csendet a lány, és Mr. Smith hirtelen rákapta a fejét. - Ezért nem akartam sose, hogy hazavigyen. Nem azért, mert szégyellem, csak na, érti. - de nem értette. Darlene egy pillanatra a férfire nézett, de mikor figyelő íriszeivel találta magát szembe, el is kapta róla tekintetét. - Azért élek a nagymamámmal, mert a szüleim neghaltak négy éve egy autóbalesetben. - csuklott el a hangja, tekintetét az ég felé emelte. - Ma van a haláluk évfordulója. A baleset óta sokkal érettebb lettem a koromhoz képest, ami egyesek szerint nem túl jó dolog. - szólalt meg ismét, miután összeszedte magát. Mr. Smith kezét a lányéra csúsztatta és hatalmas tenyere közé fogta azt. - Azért járok amerikai focizni, mert apa emlékeztet rá, sokat játszottunk együtt, és néztünk meccseket. Ez az egyetlen dolog, ami ki tud kapcsolni. És a baleset óta elég nagy szükségem van rá. - nyelt egy nagyott mielőtt folytatta. - És sajnálom, hogy ezt így magára zúdítottam, nem szokásom, nagyon nehezen nyílok meg másoknak, de magával olyan szabadnak érzem magam. A baleset óta maga az egyetlen, akit igazán közel engedtem magamhoz. - nézett végül a férfire - Viszont nem szeretnék pofára esni, úgy hogy ha maga nem igazán gondolja komolyan ezt, - mutatott Darlene kettőjük közé, mire Mr. Smith megszorította a lány kezeit, ezzel jelezve, hogy igen is komolyan gondolja - akkor jobb lenne, ha már most közölné velem, mert nem szeretném túlságosan beleélni magam, hogy aztán csak egy hülye kalandja legyek. - fordította végül el fejét a lány.

- Adtam én rá okot, hogy kételkedj bennem? Sok mindent kockáztatok érted, és ha csak egy kaland lennél, nem hiszem, hogy feltenném mindenem rá. - fordította a lány fejét maga felé, és közelebb hajolt hozzá. - És igazán hívhatnál Negan-nek. - suttogta, mielőtt megcsókolta a lányt. Ajkuk közé folyt Darlene könnye, de még ez sem számított. Negan úgy csókolta a lányt, mint még soha. Darlene a férfi arcára tette egyik tenyerét, úgy távoldott el kissé az ajakaitól.

- Negan. - mondta ki nevét lágyan, szemeit a férfi ajkain tartva, majd lassan pillái alól felnézett szemeibe. - Tetszik a neved. - csókolta meg a férfit, aki belevigyorgott a csókba.
- Nekem is a tiéd. - puszilta meg - Darlene. - csókolta meg ismét a lányt.

- Lucille. - távolodott el a lány pár perc múlva. Negan szemöldökét felhúzva, értetlenül nézett rá. - Ez a középső nevem. - bólintott a lány Negan mellkasát nézve - Csak nem szoktam mondani. - a férfi hatalmas vigyorra húzta ajkait és ismét csókba hívta.

- Lucille. - simogatta a lány karját Negan. - Nagyon tetszik. - a férfi felállt, majd hatalmas tenyerében lévő Darlene apró kezét magával húzta – ezzel kényszerítve őt is arra, hogy felálljon. - Hazaviszlek. Nem hiányzik, hogy megfázz. - húzta is maga után a kijárat felé, közben Darlene még gyorsan lehajolt a deszkájáért.

Negan sisakját a lányra adva felült a motorra, majd Darlene is megismételte tettét. Egyik kezével szorosan átkarolta derekát, míg másikkal deszkáját szorította magához.

Leparkoltak Negan háza előtt, és miután bementek a lakásba, a férfi el is tűnt az egyik szoba ajtaja mögött. Pár perc múlva egy fekete pólóval, és egy szürke pulóverrel tért vissza kezében.

- Ezeket vedd át. - nyomta a lány kezébe, majd ment is tovább a konyhába, ahol felrakott vizet forrni. - Mindjárt keresek valami nadrágot is neked, csak az valószínűleg nagyon nagy lesz rád. - tért vissza a lányhoz a nappaliba. Darlene levette csurom vizes pulcsiját, majd nedves pólóját is. Negan elidőzött a lány testén, majd megköszörülve torkát elindult nadrágot keresni neki.

Egy sötét színű melegítőnadrággal kezében tért vissza. Tekintete a padlóról a lányra szegeződött, közelebb sétált hozzá, és átfonta karját Darlene hasa körül, puszit nyomva arcára. A lány, hátát nekidöntötte Negan mellkasának, szemeit lehunyva fogadta a férfi melegségét.

Darlene átvette a nadrágját is, majd kapott egy hátizsákot Negantől, amibe bele tudta pakolni cuccait. Néhány heves csókcsata után végül hazavitte a lányt.

A konyha ablakán keresztül végignézte Darlene nagymamája, ahogy egy puszit nyomtak egymás ajkaira, majd Darlene az ajtó felé indult. Negan addig nem indult el, míg nem tudta a lányt biztonságban. Darlene nagymamája egy apró mosollyal arcán fordult el az ablaktól.

A lány pedig most először megfeledkezett arról, hogy milyen nap is volt. Az ágyában feküdt, mélyeket szippantva Negan ruháinak illatából, és a férfival a gondolataiban merült mély álomba.