A méznél is édesebb...
Kedves bája, egy földre szállt angyalé,
szépsége a csillagoké.
A karácsony közel járt.
Minden ember lázasan készülődött.
Jimin sem volt ez alól kivétel.
Mindent megtett, hogy mire a szülei hazaérnek karácsony előtt, már semmi dolguk se legyen.
Persze, hogy ez nem volt így rendben...
De Jimin ezt nem vélte gondnak. A fiú hatalmas szíve és empátiája nem hagyta, hogy egy percre is a szüleit hibáztassa vagy dühös legyen, amiért rászakadt a hatalmas magány és az a rengeteg teendő.
Mézeskalácsot sütött. Gondosan ügyelt minden részletre, így azok csakugyan tökéletesre sikerültek.
Miközben egy doboznyi sütivel a kezében elindult az utcában, karácsonyi dalokat dúdolt.
Jeon Jeongguk ajtaján csengetett be, s hatalmas mosollyal üdvözölte a férfit, akit tegnap látott utoljára.
– Hoztam neked mézeskalácsot – nyújtotta az idősebb felé a dobozt, aki mosolyogva fogadta el azt miközben a fejét ingatta.
Olyan édesnek találta...
– Gyere be, nehogy újra megbetegedj nekem! – tessékelte be Jeongguk a házába.
Ugyan Jimin már teljesen meggyógyult, mégis aggódott miatta, hiszen a fiú olyan könnyen megbetegedett...
– Na és te mit csinálsz karácsonykor? – kérdezte a szőke, miközben a kanapén ülve majszolták a mézeskalácsot.
– Semmit – vont vállat a férfi.
– Semmit? Most sem? – nézett szomorúan a fekete hajúra a kisebb.
– Semmit – bólintott.
Mégis mit csinált volna az karácsonykor, akinek a világon senkije sincsen?
Ez volt Jeongguk sötét foltja, amely a lelkét emésztette...
Voltak ismerősei, barátai, de családja...
Családja sosem volt.
Ő árva volt.
Csak önmaga volt az egész családja.
Nekik nem kellett...
Az anyjának nem kellett.
Csak kidobták, elhagyták.
S hogy miért, az már nem is igazán érdekelte Jeonggukot.
Régen nem volt olyan nap, hogy ne tette volna fel a kérdést; miért?
De harmincnégy évesen az ember már egyszerűen csak hozzászokik...
Ő mindig is egyedül volt a világban. Senkire sem számíthatott csak magára.
Felvértezte magát, a sérült lelke köré jégfalat emelt, a szíve megfagyott...így túlélte.
S csak ez számított, hogy képes volt az életre, még így is, és amit elért a saját erejéből az elismerendő.
Ez volt hát Jeon Jeongguk; jégfalak mögött rejtőző, sebzett szívű árva, aki sosem érezhette milyen, ha szeretik.
Szerette volna, ha legalább az élete felnőttként másként alakul. Ha legalább a szerelmével alapít egy szép családot, de később a kudarcai után rájött, hogy képtelen szereti, mert őt sem szerették soha.
Egyáltalán mi a szeretet?
– De Jeongguk, karácsonykor senkinek sem kéne egyedül lennie – mondta a szőke fiú, szomorúan csillogó szemei pedig megérintették a lelkét.
Ilyen lenne a szeretet?
Látta az óceánt, látta a havas hegyeket; mint saját jégbe fagyott szívét, s látta az életet, a világot, a szépséges virágot. Ő volt a minden...
S Jeongguk nem kérdezte; miért?
Sokkal inkább azt, hogy; hogyan?
Hogyan lehetett ilyen tiszta? A szíve, hogyan lehetett ilyen nemes és gyönyörű?
Ő elérte amit neki sosem sikerült. Elérte, hogy a fagyos szíve érezzen, s bár bűn volt ez az érzelem iránta, mégsem bánta, hiszen most először végre; szeretett.
Szerette őt; mert olyan volt, mint senki más...
A méznél is édesebb...
Kedves bája, egy földre szállt angyalé,
szépsége a csillagoké.
_______
Hey<3
Sietek a további részekkel, de előfordulhat, hogy a befejezés már csak karácsony utánra csúszik, szóval ha így alakul, azért előre is elnézést.
DU LIEST GERADE
snowdrop ~ jikook |✔
Fanfiction"gyönyörű volt, egyetlen szépség, a zord télben is; hóvirág." bűnös vonzalommal égett iránta, de sosem szólt, hallgatott. egyszerre volt meginditóan tiszta és mocskos az érzelmek összhangja benne, de már túl késő volt ahhoz, hogy elfeledje. gyalázat...
