Tanárúr, kéremszépen

Fától az erdőt

Kedd volt az utolsó két órám tesi volt!
Mondanom sem kell ma is megszivatta Benjamint...Szegény fiú!
Miután kicsöngettek mindenki kiment a teremből de én bent maradtam Aident vártam hogy visszaérjen mert óra felénél elment és azóta sem jött vissza.
Leültem az egy padra és türelmesen vártam!
Végre a jó madár visszajött és pontosan elém állt, lefagytam!!Mégis mit művel?
-Pont jó szögbe vagy!-nézett le rám én pedig szinte szembe néztem merevedő farkával nadrágon keresztül miután realizáltam valójában mi is történik gyorsan fel álltam a padról.
-Nem haza kellett volna menned?-tette karba kezét.
-Miért csinálod ezt Benjaminnal??-förmedtem rá.
-Még is mit?
-Ne játszd itt a hülyét!-mondtam totál idegesen mire nevetni kezdett.-Mit nevetsz???
-Csak hogy milyen kicsi vagy és így magyarázol nekem!?-ezt hallva egy lendülettel fel álltam a padra és már egy síkba voltam a fiúval.
-Nem vagy vicces egyáltalán Aiden Benson William!-üvöltöttem le fejét.
-Nyugi hugi még a végén rosszul leszel!-simogatta meg arcomat.
-Ne ne simogassál már, nem vagyok kutya!-húzódtam el.-Szállj le Beniről!!
-Különben?
-Majd megtudod!
-Ha szakítasz vele akkor leszállok az ifjú úrról!
-Micsoda?? Nem! miért szakítanék??
-Hát akkor a herceged tovább szenved!
-Kérlek Aiden...
-Nincs ilyen kicsim!-hajolt közelebb ilyenkor minden olyan szürreálissá válik és minden szó és gondolat elhagyja az agyamat...
-Hagyd már szegény fiút!
-Jolvan akkor szakíts vele!
-Nem szakítok!
-Szakítasz vele!-akadékoskodott és ezt a gyerekes és idegesítő játékot vagy két percig csináltuk.
-Jó szakítok vele!-ordítottam mire vigyorogni kezdett.
-Ügyes kislány!
-Mond csak hova lett a kedves oldalad?-néztem rá könnyes tekintettel.
-Veled kéne kedvesnek lennem?-nevetett.
-Miért tán nekem kéne nyaliznom NEKED?Mikor kurvára magamra hagytál évekkel ezelőtt, miért kéne kedvesnek lettem? Mit kaptam tőled amiért kedvesnek kéne lennem?Azt hogy eldobtál magadtól mint egy zsepit?-vesztettem el fejemet.
-Tudom sok szart okoztam de én kerestelek Leti!Kurvára írtam három hónapon keresztül minden egyes kibaszott nap!
-Hol és kinek?Hülyének nézel de komolyan?Soha többé nem kerestél Aiden soha többé! El sem köszöntél tőlem aztán most felbukkansz sok sok év után a semmiből és elvárod hogy korrekt legyek?
-Scarlet én írtam neked minden egyes nap három hónapon keresztül! És elköszönni azért nem köszöntem el mert...-vett egy nagy levegőt-Igazából semmilyen barátnőm nem volt csak úgy mondtam hogy haragudj rám és látni se akarj...Tudtam hogy csak jobban fájna a búcsúzkodás!-sújtotta le tekintetét.
-De...És akkor a levelekkel mi lett mi van a levelekkel?-néztem rá könnyes szemekkel kicsit kiborított a tény hogy ez lehetett volna másképp is!
-Nem tudom talán kérdezd meg apudat!-vont vállat majd kiment a teremből.

Én csak ott álltam a padon megrökönyödve és lepergett előttem az egész életem...
A sebek felszakadtak és újra fájtak!
Hiányzott Aiden miközben két másodperce láttam...Nem úgy hiányzott!
Hanem a régi Aiden az a fiú aki egykor az életem értelme volt...
Miért mondta hogy kérdezzem meg apát??
Felkaptam cuccomat és olyan gyors tempóba hagytam el az iskolát mint még soha!
Sírni kezdtem...Mekkora szégyen itt vagyok 19 évesen és még is zokogok!
Ahogy haza értem nem várt otthon senki, még mindenki munkába volt én csak sírtam és sírtam nem tudtam hogy dühös legyek vagy szomorú?!
De hirtelen elöntött a düh és a padlásra rohantam minden egyes zugot átkutattam és felborítottam mindent ami az utamba került!
Elvesztettem az eszemet...
Tovább keresgéltem levelek után de hiába!
Épp felakartam adni a keresést amikor megpillantottam a száz éve padláson álló koszos poros kurva nagy fekete szekrényt!
Ez volt az utolsó reményem...
Ahogy kinyitottam az ajtaját azt hittem hogy nem látok jól...
Borítékok, levelek halma öntött el vagy 2000 igazi kézzel írott levél hullott ki a szekrényből!
Nem hittem el!
Az egyiket felbontottam és elolvastam...Kár volt!

~Szia kedves feleségem Leti!
Tudom jól most utálsz engem gondolom ezért nem válaszoltál nekem az elmúlt három hónapba...Szólnom kellett volna és elbúcsúznom tőled hisz kitudja mikor látlak újra!? Utálok búcsúzkodni...Az olyan rossz!
Nem akartalak sírni látni és én sem akartam sírni...Talán már sosem tudom elmondani neked de tudd hogy igazából nagyon szeretlek téged örökké az első maradsz!
Az én első feleségem!<3
Ne haragudj rám...Gondolom nem vagy rám kíváncsi ezért ígérem többé nem írok neked nem zavarlak!
Vigyázz magadra szeretlek legyen boldog életed!<3
                                                                    Aiden~

Könnyem potyogni kezdett mint a zápor eső...
Ekkor jöttem rá hogy apám egy szörnyeteg!
Elvette tőlem a szerelmet és a boldogságot...
Hogy titkolhatta ezt el előlem????
Szegény Aiden...
Térdre roskadtam és a körülöttem lévő leveleket nézegettem ami beborította a padlót.
Egyszer csak meghallottam hogy anyuék haza értek!
-Kicsim itthon vagyunk!-szólt fel anya.
Én kezembe fogtam pár levelet a sok közül és könnyekkel a szemembe le trappoltam a konyhába.
-Apa te mindvégig tudtad???-néztem apámra aki lesokkolódva állt előttem.-Hogy tehetted ezt????-kezdtem zokogni.
-Kincsem...Én nem néztem jó szemmel azzal a fiúval való kapcsolatodat!
-És ez volt a megoldás? A legrosszabbak is eszembe jutottak azért mert nem írt! 14éve eltitkoltad előlem hogy a fiú akit a legjobban szerettem három hónapig minden kibaszott nap írt nekem minden egyes nap te pedig sunyi módon eldugtad a leveleket és még őt hibáztattam!-ordítottam.
-Gyere drágám gyere!-karolt át anya majd a szobámba vitt.
-Ezt nem fogom neki megbocsátani soha de soha nem fogom megbocsátani!-huppantam le továbbra is dühöngve az ágyamra.
-Elhiszem...Én se tudtam erről valóban aljas volt tőle ez a húzás!
-Hogy volt képe?Hogy volt képe? Anya tudod mennyit sírtam ezután a fiú után???
-Tudom kicsim...Tudom!
-Nem hiszem el...-dühöngtem.
Nem gondoltam volna hogy a saját apám ilyenre képes lenne...
Ezután a nap után minden megváltozott!
MINDEN!