A Japán Cserediák (Sunki)

A Hívás

Jay pov.:

Jungwon feszült volt minden pillanatban akármit tettem.
El akartam terelni figyelmét, hogy ne gondoljon mindig a legjobb barátjára.
Nem jártam sikerrel.
Borzasztó volt minden nap szenvedni látni és tudtam, hogy nem tehetek ellene semmit.
Csak támogatnom kell nehogy összeomoljon.

Egy szokásos reggelnek fogtam volna neki, amikor Woni telefonja megszólalt.
Azonnal kipattant az ágyból reménykedve és fel is kapta a rezgő tárgyat.

-Jó napot, kivel beszélek?-vette fel illedelmesen. Mellé mentem hátára téve kezem nyugtatóan. Nem hallottam mit mondanak neki a vonal másik végéről, de sejtettem és reméltem.
Hirtelen örömmel nézett a szemembe, felvidult arckifejezéssel.

-Igen, Yang Jungwon vagyok. Azonnal indulunk. Köszönöm.-zárta le a beszélgetést.

-Sunoo...felébredt, jól van.-örömömben magamhoz rántottam Szerelmem és egy hosszú csókot nyomtam ajkaira.
Észbe kapva kaptuk fel a kocsikulcsot és siettünk a kórház felé.

-Ni-ki-t mindenképpen tájékoztatnunk kéne.-mondta Won, mire bólintottam.

Már mikor az utóban ültünk felhívta Ni-ki-t.
Csak vártam és vártam a telefont senki sem vette fel.
Mindig azonnal felveszi érthető okokból.
Aggódni kezdtünk volna, de megérkeztünk.
Izgatottan szálltam ki a járműből párommal együtt.
Sietős léptekkel mentünk az épületbe egymás kezét fogva.
Már ösztönösen a fiú szobája felé szedtük lépteinket.

-Annyira vártam már ezt.-monta Jungwon.

-Hidd el Szerelmem, én is.-néztem gyönyörű szemeibe, amire mosolyogni kezdett.

Az ajtó elé érve nagy levegőt vettünk és benyitottunk.
Sunoo örömteli tekintettel fogadott minket.

-Annyira hiányoztál!-mondják egymásnak szinkronban, zokogva.
Woni Sunoo felé szaladt és megölelte a fekvő fiút.
Bekönnyeztem a látványra és megöleltem én is.
Hirtelen eszembe jutott Ri-ki.
Kimentem a kórteremből a folyosóra és megpróbáltam mégegyszer elérni a fiút.
Ismét sikertelen próbálkozásnak bizonyult...

Ni-ki pov.:

Egész nap rosszul éreztem magam, dolgozni se mentem be, de egyszer csak kitört belőlem minden.

Depresszív gondolatok tömkelege lepte el elmém.
Farkasszemet néztem a konyhapulton lévő késsel.
Elég erős vagy a túléléshez?
Vagy feladod?
A késért nyúltam...
Úgy éreztem elveszítem a kontrollt a testem felett.
Két kézzel szorítottam meg a kés markolatát, majd a hegyes felét magam felé fordítottam...
Egy óriásit lendítettem a fémeszközzel a mellkasom felé...
Egyszercsak a földre kerültem.
Tompán hallottam, ahogy a telefonom megszólal.
Úrja és újra hívott valaki vagy valakik.
Nem tudtam már utána nyúlni...
Minden elsötétült...

Amikor azt hiszitek, hogy ez már nem lehet depresszívebb, akkor jövök én és mégtraumatikusabbá teszem.😇
Igen, szerintem mindenki meg tudja mondani a könyvről, hogy nem vagyok jó állapotban.

Nem sokára vége a könyvnek, hacsak nem jön még valami ötlet.
De most egy másik könyvön dolgozok, ami egy komolyabb témát fog magába foglalni.
Mellesleg nehéz a kettőt szinkronba hozni.

Na, de remélem mindenki jól van.
És köszönöm azoknak akik már majdnem egy éve itt vannak.
Köszönök mindent!❤️

Puszilok minden Duckóbuckót!😘🥯