A templom rabja - Jikook ✓

(10)

1 évvel később:

Életünk végre egyenesbe jött annyira, hogy kapcsolatunkat emelhessem egy szinttel. 

Az iskolában, ahol tanítani kezdett nagyon megszerették, így arra a döntésre jutottam, hogy egyszerű, de meglepetésszerű lesz, hogy mindig örömmel gondoljon rá vissza.

Engedélyt kértem az igazgatótól és meg is beszéltem vele, szóval a tanítás végén bemondták a hangosbemondóba, hogy Park Jimin fáradjon ki az udvarra. 

Néhány diákot is beavattam az egészbe, mert nem értették mit keres egy idegen felnőtt a középiskola területén.

- Zavargás történt? - sétált a gyerektömegbe gyönyörű párom.

A tanulók szétszéledtek, én pedig a kör közepén letérdeltem.

- Jungkookie, mit csinálsz? - jött hozzám közelebb. 

- Park Jimin, megtisztelnél azzal, hogy életem végéig velem maradsz és a férjem leszel? - vettem elő a gyűrűt is. 

- Oh - takarta el gyorsan könnyesedő arcát - Igen persze! - nyújtotta felém kezecskéjét, hogy az ujjára húzhassam a gyűrűt. 

- Szeretlek! - keltem fel a földről és öleltem magamhoz.

- Én is téged. - fúrta arcát nyakamban, miközben tapsvihar hallatszódott melletünk. - Köszönöm, hogy beléptél az életembe és megmentettél. Örökké melleted szeretnék maradni.

A délután folyamán mindenben a kedvében jártam, szerettem volna tudatni vele - ahogyan eddig is tettem - hogy mennyire fontos számomra és, hogy már nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. 

Ezeket mindig édesen reagálta le. Legboldogabb voltam, amikor láthattam pufók arcát elvörösedve mosolyogni.

A boldogságom, az életem az ő kezében volt.

Aznap éjszaka szokásosan szorosan öleltem magamhoz. Ha tudom, hogy ez az éjszaka lesz az utolsó, sosem engedtem volna ki a kezeim közül...

De reggel elengedtem, hisz dolgoznia kellett mennie.

- Majd mesélem, mennyi gratulációt kaptam. - köszönt el egy szájra puszival. 

- Várlak haza. 

Vártam. Nem jött.

Gondoltam, hogy esetleg bennt maradt túlórázni, de akkor üzenni szokott. Egy óra elteltével felhívtam. Nem vette fel. Sose tette ezt. Tudta, hogy mennyire aggódom érte.

Elmentem a sulijához. Azt mondták már elindult haza, nincs ott. 

Akkor végigsétáltam az útvonalat, ahol hazafelé szokott jönni. Nem.

Azonnal a rendőrségre rohantam. 

- Elnézést a párom eltűnt, tudnának segíteni? - kérdeztem sietősen.

- Eltelt 24 óra az eltűnése óta?

- Nem, de önök ezt nem érthetik. Sosem tűnne el szó nélkül.

- Sajnálom. Várja meg a 24 óra letelését és jöjjön vissza. 

Iszonyat dühösen hagytam el a rendőrség épületét. Holnap délutánig üljek tétlenül? Főleg, hogy a megérzéseim nem súgtak jót, hogy kinek lehet köze ennek az egésznek.

Telefonáltam Jinnek, de ő sem vette fel.

Míg megindultam régi kolostor felé, csak az járt a fejemben, hogy az az embertelen szörnyeteg miket tett másfél évvel ezelőttig a babámmal. Mikor elhagyta azt a helyet, ahol tulajdonképpen fogva tartották még meg is fenyegette Jimint.