Áldott büntetés

2.

Az egyik ok, amiért szeretem a poklot, hogy a furcsaságok itt mindennaposak és bármerre is mész beleütközöl egybe.
Például ahogy kilépek a házból egy köves úton haladok előre, aminek két oldalán vulkánokra emlékeztető otthonok sorakoznak, majd hirtelen eltűnik az előttem álló út és helyette egy másik jelenik meg, teljesen megváltoztatva ezzel az irányt amely felé haladtam. Egy idő után meg lehet szokni. Bármelyik útra is kerülök tudom merre kell tovább haladnom, hogy az úti célomhoz érjek, de az elején azért okozott némi fejtörést. Ezért is nem engedtek egyedül mászkálni gyerekkoromban, mert könnyen eltévedtem. Olyanra is volt példa, hogy két napig nem találtam haza.

Rutinosan haladok tovább a Folt felé, miközben az utak folyamatosan cserélődnek. Van mikor teljesen egyedül haladok rajta, máskor pedig egyik pillanatról a másikra megjelenik mellettem valaki, vagy éppen visszafelé jönnek. Az ismerősöknek köszönésképpen biccentek egyet majd haladok tovább.

- Segíts! Eltévedtem!

Egy kóborló lélek jön velem szemben, és ahogy a többi, ő is zavartnak és ijedtnek tűnik. A ruhája eléggé megviselt állapotban van, arca nyúzott. Olyasmihez tudnám hasonlítani, mint egy zombi. Igazából mindegy mit mondasz nekik, nem fogják fel. Ezért mikor mellém ér, és a kezem után nyúl, ellököm.

- Ja, persze tudjuk. Bár ez lenne a legkisebb gondom - morgok magam elé, otthagyva az eltévedt lelket.

Utálok belegondolni, hogy egyszer talán majd ez lesz a munkám. Terelgetni őket.

Csupán öt percnyi séta után meg is érkezem, egy viszonylag zsúfoltabb térre. Ajtók vannak mindenütt, ellőttük-utánuk nincs semmi. Néhány közülük átjáró az emberek világába. A démonok sorban állnak, van ki türelmetlenül várakozik a sorára, mások beszélgetést kezdeményeznek.

De ami előtt én megállok, az a Folt ajtaja.
A Folt egy feneketlen gödörnek kinéző kocsmaszerűség, és a fiatalok kedvelt szórakozóhelye. Repülni kell, hogy a mélyére juthass, ezért előhívom a szárnyaimat és zuhanni kezdek. Nem kell hozzá néhány másodperc, és már lent is vagyok.

Odalent pedig asztalok sorakoznak és egy hosszú pult, mögötte egy bárral. A hely tömve van. Itt mindig sokan vannak, de ma különösen nagy a tömeg. Ám engem csak egy valaki foglalkoztat.

Az a fiú, aki éppen nekem integet. Ő Dante. Az én legjobb barátom, már gyerekkorom óta. Ő az egyetlen, aki nem néz rám furán a jóslatom miatt. A többiek nem szívesen barátkoznak velem, inkább elkerülnek. De ez sem igazán pontos. Azt mondanám, láthatatlan vagyok nekik. Ezért van az, hogy amikor meglátják Dante kinek integet, nem törődően visszafordulnak az asztaltársaságukhoz.

Dante szintén a Légió egyik vezetőjének a gyermeke, és csak úgy mint az apám, a haragért felel. Ő a legjobb az iskolában, eddig még senkinek sem sikerült leköröznie.

Érdekes nem? A legjobb és a legbénább démon barátok. Méghozzá legjobb barátok.

És látjátok azt a gyönyörű lányt az ölében? Hosszú, barna haj, szép arc, tökéletes alakkal. Ő Katrin. Dante barátnője.
És miért nézek rá olyan csúnyán, mikor hátat fordít nekem?
Hát mert sikerült mélységesen belezúgnom a legjobb barátomba. Akármennyire furcsán hangzik is egy démontól.

Kár, hogy ő csak a kishúgaként tekint rám. És legyünk őszinték. Még ha nem is így lenne, ki az, aki engem észrevenne, egy ilyen gyönyörű és tehetséges lány mellett?

Alacsony vagyok, ami miatt gyakran csúfolnak, kisebb súlyfelesleggel, többek közt ezért is hordok bővebb ruhákat. A hajam színéről inkább ne is beszéljünk és mindezek tetejében én vagyok az, akit csak azért viselnek el a pokolban, mert apám az egyik legerősebb démon.