Áldott büntetés

13.

Nem tudnám leírni azt a megdöbbenést, ami a szüleim arcán volt látható, mikor lezuhantunk a nappalink kellős közepére.

Anya és apa a kanapén ültek, és jó néhány másodpercig csak tátott szájjal meredtek ránk, miközben mi káromkodva próbáltunk felegyenesedni. Apa értesítette Aront, aki pillanatok alatt meg is érkezett.

Tehát most három, komoly tekintetű felnőtt áll fölöttünk, míg mi összekuporodva ülünk a kanapén.

Dante édesanyja még nem érkezett meg, addig is mindketten az anyámtól félünk.

- Nem én választottam a ruhát. - pillantok rá esdeklően, mire Dante oldalba bök.
Inkább rá legyen dühös, mint rám. Vele azért finomabban bánik.

Merthogy anya mérges. Úgy néz végig rajtam, hogy tudom, ennek nem lesz jó vége.

- Soha nem öltözködtél így. És ezt pont a szentek között kellett felvenned? - sziszegi a fogai között. Haja most is laza kontyba van a tarkójánál összetűzve, a kis piros kötény a derekára kötve. - Sztriptízbárba küldtünk titeket, vagy a mennyországba? Csak mert nem világos. - hajol felénk fenyegetően.

Dante bátor. Képes felvihogni azon, amit anya mondott.

- Raven és egy sztriptízbár? Az egyik angyalt hamarabb befűzném, hogy menjen be, mint Ravent.

Örömmel hajolok arrébb, hogy anyám megcsapja a feje tetejét, a kezében tartott konyharuhával.

Várj csak Dante! Néhány dolgot nekünk kettőnknek is el kéne már rendeznünk. Majd meglátjuk, akkor mit gondolsz rólam.

- Anyukám! - pillantok rá könyörgő tekintettel. - Most értünk haza. Nem inkább megölelned kéne?

- Mindjárt adok én neked olyan ölelést... - emeli felém a rongyot, de tekintete már nem hat olyan szigorúnak.

- Hagyd abba asszony! - inti le apa. - Nem az az átkozott ruha a lényeg. Mit kerestek itt?

Én sóhajtva hátradőlök és biccentek Dante felé, hogy kezdje el.

Így el is mesél minden egyes részletet. Kivéve azt, hogy volt egy kis összetűzésünk Raziellel. Azt okosan kihagyta. De minden mást elmondott, a felnőttek pedig figyelmesen hallgattak. Anya időközben kiment így kicsit nyugodtabban és lazábban ültünk a helyünkön.

- Pyriel? - ejti ki a nevet Aron. - Abdon még sosem tett említést róla, pedig hosszú ideje tárgyalunk. A gyerekeink nevét mind elmondtuk, és mikor rákérdeztünk neki hány van, azt felelte csak Raziel.

- Ez felettébb különös. - biccent gondterhelten apa. - Azt mondtátok, Raziel és Abdon nem tűnt túl boldognak, hogy ez a Pyriel ott van. És hogy elkezdett minden remegni körülöttetek.

- Igen. Mennydörgött és az egész iskola rengett. - ismétlem meg Dante korábbi szavait.

- Aminek köze volt az angyal érkezéséhez. De hát miért? Ennek semmi értelme.

- Miért titkolták a kilétét, és miért nem él ott köztük? - sorolja a kérdéseket Aron.

- Nyilván ott él, a mennyországban. Elvégre egy angyal. Csak az iskolában nem láttuk eddig. - von vállat Dante. - Csak az a furcsa ahogy reagáltak rá, és hogy eddig senki sem beszélt róla.

- Talán az Egylet tagja ő is. - vetem fel az ötletet. - Fontos feladata lehet, és emiatt titkolták a kilétét. Mégis csak két démon vagyunk, nem fognak minden titkukba beavatni.

Apa és Aron a gondolataikba révedve merednek maguk elé.

Dante dobolni kezd a lábain. Amíg apáék nem figyelnek, a barátomat veszem szemügyre.