Gyilkos képző /Hyunlix ff./

11. rész

-Először is elfelejtettem, hogy mikor invitáltalak ide... Ja, igen, mert rohadtul nem történt semmi ilyen – kászálódtam le a matracról, hogy teljes valómban a fekete hajú elé állhassak, aki gunyoros mosollyal támaszkodott az ajtófélfának, mintha olyan mulatságos lenne, hogy porba tiporja a privát szférámat. – Másodszor úgy nevezem el, ahogy akarom és egy másodpercnyi beleszólásod sincs! – ezek után egészen biztosan Sam névre fog hallgatni a cicám. – Szóval most akár távozhatsz is – léptem közel hozzá azzal a tervvel, hogy majd szó szerint kiszorítom a helyiségből, ám Hyunjin a közeledésem ellenére egy millimétert sem mozdult.

Mikor már tényleg alig választott el bennünket pár centi megszólalt. – Viszket tőled az aurám, Napsugár!

-A jó édes anyád a Napsugár! – vágtam rá reflexből és hogy nyomatékot adjak a szavaimnak meg is löktem a vállát. Amúgy sem örültem volna, ha itt van, de a szabadidőmet – amiből valószínűleg nem fog sok kijutni – nem akartam rá pazarolni. Egyáltalán miért kötött ki az én szobámban, mikor neki is van sajátja? Ennyire azért nem unatkozhat... Legalábbis nekem az utolsó utáni megoldásom lenne az idő elütésére, hogy az ellenfelemnél keressek társaságot. Amúgy is itt van nekem Sam, más nem is kell.

-Kicsit nyugodj le amíg jó kedvemben vagyok – lökött ő is vissza, bár meg kell jegyezni, hogy sokkal finomabban, mint én. Ezek szerint valóban békés szándékkal jött, csak a fene se tudja miért.

-Mit akarsz? – füstölögtem magamban továbbra is intim közelségben maradva Hyunjinhez, nehogy a másik azt érezze, hogy meghátrálok. – Ennyire nem tudtál mit csinálni?

Ekkor a srác olyat tett, amire a legkevésbé számítottam: lágyan, de mégis határozottan megragadta az államat, majd olyan közel húzott magához, hogy az ajtófélfának támaszkodó karjának ujjai szinte már a hajamba túrtak.

-Nyugodj már le kajak egy 5 percre, rohadtul nem értem miért pattogsz így!

-Mondjuk, mert eddig akárhányszor hozzám szóltál vagy megsértettél, vagy meg akartál ölni– vontam fel a szemöldököm idegesen, mire egy lesajnáló pillantást kaptam.

-Mintha te nem gondolkoznál azon, hogy eltegyél láb alól – forgatta meg a szemeit, de továbbra sem engedett távolabb, sőt a szorítása, mintha lejjebb csúszott és erősödött volna.

Már ott volt a nyelvem hegyén egy nyomdafestéket nem tűrő visszavágás, azonban a szavai elgondolkoztattak, ugyanis nem, én tényleg nem gondolkoztam azon, hogy megöljem Hyunjint. Nem estem volna letargiába, ha egyszercsak eltűnik innen, de, hogy az én kezem által érje a halál? Azt már nem. Én nem vagyok gyilkos és nem is terveztem gyilkossá válni, szóval erősen ajánlom Mr. Kiméknek, hogy emberölés ne legyen a tervben, mert arra képtelen lennék.

Ez volt jellemző az összes többi Déli-Vörösre is. Igen, balhésok voltunk és gyakran kerültünk összetűzésbe a rendőrökkel és más bandákkal, de soha – tényleg soha – nem száradt a kezünkön halott ember vére. Nem volt kimondva, hogy tilos gyilkolni, mégis tudta mindenki magától és sosem próbálkoztak még az újak sem semmivel.

-Beletrafáltam, hogy így megnémultál? – nevetett fel halkan Hyunjin. – És miként tervezted. El akartad vágni a torkom álmomban? De hisz még késed sincs. Vagy balesetnek álcázva kiképzés közben...? – fel sem foghattam hogyan képes ilyen könnyedséggel beszélni a haláláról, amit én okozok, mintha az élet nem jelentene neki semmit. Megijesztett. Hirtelen megijesztettek a szavai, az arckifejezése, mindene. Nem az, hogy engem meg akar ölni, hanem az, hogy úgy viselkedett, mintha semmi nem számítana.

Megijesztett, mert nincs veszélyesebb egy embernél, akinek nincs veszíteni valója.

-Mit akarsz? – kérdeztem újra, ezúttal erélyesebben és lesöpörtem magamról a kezét.

-Beszélgetni – vont vállat és elnézett a vállam fölött. – Bemehetnénk vagy itt akarsz szobrozni? – egyszeriben eszembe jutott, hogy mit is felelőtlenül hagytam az ágyamon: a papírt, amire Mr. Kim azt mondta, hogy senkinek se mutassam meg. Én idióta – csaptam volna legszívesebben homlokon magam, mert feltűnésmentesen elpakolni sem tudom és a fekete hajú nem úgy néz ki, mint aki távozni készül.

-Nem mehetünk be – köszörültem meg a torkom, mire a fiú felvonta a szemöldökét.

-Ó, és miért nem? Mit rejtegetsz, Napsugár? – hiába álltam ott közvetlenül előtte a tekintete már egy másodpercre sem időzött el rajtam, hanem tüzetes szemle alá vette a szobát.

Nem is kellett megszólalnia, láttam a szemén, amikor kiszúrta a lapokat, s máris egyszerre vetődtünk az ágy irányába. Mivel közelebb voltam, ezért egy tizedmásodperccel előbb tudtam megkaparintani a papírt, így viszont Hyunjin teljes testsúlyával egyenesen rám zuhant. Csak remélni tudtam, hogy Samnek volt ideje elmenekülni a csatatérré változott matracról, de nem tapintottam puha szőrt magam alatt ahová a kincset érő dokumentumot szorítottam.

Hyunjin idegesen sziszegve volt kénytelen elfogadni a vereségét, ám biztosra vettem, hogy ennyi nem lesz elég ahhoz, hogy feladja és visszakotródjon a saját szobájába. Szerencsétlenségemre egyáltalán nem tévedtem. Se nagyot, se kicsit. A fekete hajú gerincemet nem kímélve ült rá a hátamra, gondolom azzal a szándékkal, hogy minden négyzetcenti levegőt kiszorítson belőlem és hát, jó úton haladt hozzá, bár még csak a lapockáim felé kúszott égető fájdalom.

-És én még beszélgetni akartam – nevetett maga elé gunyorosan a fiú, mire válaszképpen csupán nyöszörögni tudtam, mert egyre több testrészem kezdett bizseregni a zsibbadtságtól. – Mindegy... Így is el fogod mondani, ha nem akarsz rövid időn belül távozni az élők sorából – azzal az ujjai szinte már megszokott módon fonódtak a gégém köré, hogy hátra feszítsék a fejem. Ha eddig nem fuldokoltam volna, akkor most Hyunjin elérte a célját, ugyanis, ahogy egyszerre feszült és nyomódott be a légcsövem ténylegesen egy szippantásnyi nemsok, annyi oxigén sem jutott a szervezetembe, miközben a srác egészen közel hajolt a fülemhez.

-Ideadod a papírt? – a lehelete egészen a pólóm alá beszökött, amitől normálisan biztosan kirázott volna a hideg, azonban most a legkevésbé sem tudott izgatni. Amennyire a kialakult helyzet engedte megráztam a fejem. – Még egyszer megkérdezem: ideadod a papírt?

-Akkor másodjára is elmondom, mint egy idiótának, hogy rohadtul nem! – használtam fel a tüdőm teljes kapacitását a válaszomhoz, amit a hörgőcskéim könyörgő szúrással jeleztek az agyamnak.

-Mr. Kim adta, igaz? A zseniális és okos Mr. Kim. Azt hiszed nem látom, hogy milyen csodálattal nézel rá? – minden szava csöpögött az elfojtatlan indulatoktól. A mondandóját még simán elengedtem volna a fülem mellett, hisz kit érdekel, hogy mit dumál, viszont a fojtogatását már annál nehezebb volt főleg, hogy lassan, de biztosan egyre sötétült előttem a kép. – Mik a terveid vele? Hm? Behálózod a tündéri mosolyoddal? Gondolom az utcán is így éltél meg: széttett lábakkal.

Hörögve próbáltam ellenkezni a hamis vádak ellen.

-Oh, hidd el, hogy pont úgy nézel ki, mint egy utolsó utcaszéli... - valószínűleg teljes lelki nyugalommal folytatta volna a szapulásom, ha váratlanul nem érkezik egy újabb hívatlan személy a helyiségbe, mire Hyunjin idegesen az ajtó felé kapta a tekintetét.