Hurrikán

Hurrikán 20. fejezet

Carolyn

Ahogy kiértünk a kapun, William megfogta a kezem.

– Nem kértem, hogy kísérj el.

– Nem mondtam, hogy elkísérlek, csak megyek melletted.

Az égre pillantottam, hátha valaki meghallgatja az imáimat és elhajtja mellőlem a férfit. Jól mondta, a kifárasztás elég erős tulajdonsága. Alig aludtunk pár órát, mégis csak én szenvedtem, ő ugyanolyan lendületesen sétált mellettem, mint máskor, mosolyogva. Honnan a fenéből szerzi az energiáit?

Szerencsére csak néhány járókelő bámult meg minket, viszont egyik sem emelte a telefonját, hogy lefényképezze az énekest. Nem adatott elég idő nekik, hogy felismerjék. Nagyon meg kéne úsznom egy képet, amin mindketten rajta vagyunk...

– Hol nőttél fel? – Megfogta a kezem, ujjainkat egymásba kulcsolta. A fenébe is, jól néztek ki együtt! – Jelenleg a ribancomként tekintek rád, tehát ez így marad. – Ezzel szerencsésen élét is vette az előbbi elfajzott gondolatnak.

– Abból nem eszel! – cibáltam a karom, hátha sikerül megszabadulnom a béklyójától, de jóval erősebb volt nálam, csak mulatott szánalmas próbálkozásomon. Nagyot sóhajtottam, amikor rájöttem, hogy nincs menekvésem. – A helyi gettóban, Tottenhamben. Bár szerencsére annak a jobbik részén. Már ha van jobbik része egy alapvetően borzalmas helynek.

– Bántottak? – szólalt meg halkan, béklyója melegséggel burkolt be. – Én sem jó környékről jövök. Nálunk a csajok fiatalon bepasiztak, így a pasi bandája védte őket.

– Nem, eléggé elővigyázatos voltam – feleltem. – Aztán amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem onnan. És te, bandatag voltál?

– Dehogy, szerencsére nálunk inkább utcakölykök voltak, mint bandák. Abból is akadt egy pár, nem azt mondom, de a mi környékünkön egy fokkal tűrhetőbb volt a helyzet.

A megállóhoz a közeli parkon át vezetett az út, átléptünk a kitárt cirádás vaskapuján. A fák lassan utolsó bebarnult leveleiket is lehullajtották, az ágaik felkopaszodtak, csupaszon várakoztak a nap melengető sugaraiban.

Kanyargós út vezetett el minket a park közepén lévő szökőkútig, a járda mellett rövidre nyírt fű zöldellt. Még van egy fél órám odaérni a megnyitóra, ha átsétáltunk a másik oldalra, csak fel kell ülnöm a metróra. Búcsút veszek Willtől, és... még van egy estém vele, még többet megtudni róla. Bár a Zakerys sztori így is viszi a prímet.

Egy kisfiú szaladt el előttünk, négy-öt éves lehetett. Kék széldzsekije meglebbent futás közben, állatmintás sálja tekeregve követte. Hasonlított rá a mozgása, ő is így futott, amikor...

Idős pár sétált el mellettünk, egymásba karoltak, mosolyogtak. A fiú megtorpant az egyik padnál, ide-oda kapkodta a tekintetét, valakit keresve. Meleg pára szállt fel a szájából, homlokán izzadságcseppek ütöttek át.

– Nézd – böktem fejemmel a srác felé. – A fiút.

– Mit nézzek rajta? Szerintem korán van még egy gyerekrabláshoz, de te tudod. – Szarkasztikus megjegyzését csak egy lesújtó pillantással díjaztam.

Elindultam a gyerekhez.

– Szia! – köszöntem neki pár méterről. Nem messze tőle leguggoltam. – Én Carolyn vagyok, ő pedig William – mutattam a hátam mögé.

– Azt mondták a szüleim, hogy nem szabad idegenekkel beszélgetnem – motyogta csendesen, tekintete sebesen járt az embereken.

– Már bemutatkoztunk neked, nem vagyunk idegenek. Téged hogy hívnak? – mosolyogtam rá, majd térdemet a földre engedtem. A fiú nem válaszolt, az alsó ajkát harapdálta. – Jó, jó, igazad van! Nem tudsz rólunk semmit, ezért elárulok pár dolgot: én újságíró vagyok, Will pedig egy rockbanda énekese!