„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Nem. Ez nem jó ötlet. Alig ismerem őt, nem tudok róla semmit. Sőt, ez az első randink vagy mi. Lehet ő még annak se gondolja, de akkor sem lenne jó ezt tenni. Túl gyors. Túl közel van. Túl intim. Túlságosan is várja a reakcióm.
– Beszállsz még ma? – érzem meg hosszú ujjait a vállamra simulva. Felpillantok rá, majd közvetlenül utána az előttem álló kocsira. Az ajtó már nyitva, be kellene ülnöm. Mégis olyan nehezen teszem meg ezt a lépést. – Jó, akkor nem! – Túl türelmetlen. Tényleg egy perc gondolkodási időt se ad nekem? Oké, az előbb beleegyeztem, visszasétáltam az autójáig, de mintha... Beijedtem volna? Elvégre Eric mindig azt mondja, hogy ne szálljak be idegenek kocsijába. – Figyelj – érzem meg a leheletét a fülemen, nagyon közel van. Miért hajolt le hozzám? – Nyugodtan ülj be, nem foglak bántani.
Valahogy annyira szexuálisnak hat nekem, ahogy jelenleg viselkedik. Úgy érzem, hogy a lehelete simogatja a lelkem, annyira... jó érzés. Oldalra pillantok, és azonnal az ajkait pillantom meg, amiket már jó ideje figyelek, mivel a sápadt bőréhez tökéletes kontrasztot nyújt a cseresznyevörös ajka. Oké, felesleges gondolkodnom. Úgysem ment az nekem soha. Mindig is a tettek embere voltam. Bólintok, majd beülök a kocsiba. Kis idő után ő is elfoglalja a vezetőülés helyét. Elindítja a kocsit, tekintetét egyenesen az útra szegezi. Váó! Annyira komoly! Jó erősen, szinte már feszesen tartja a karját a kormányon. Ha jobban megnézem, látom a kidudorodó ereit a kézfején, még így is, hogy karkötők és gyűrűk lepik el. Nem kellene így lesnem, miközben vezet. A végén még zavarni kezdené. Igazán leszokhatnék már erről.
Elnézve róla úgy döntök, hogy szemügyre veszem a járgányát. Lehet, nem látszik rajtam, de imádom a kocsikat. A műszerfal matt feketének tűnik, a tapintása is tökéletes, épp ott érdes, ahol az megkívánja. A kormányon vörös kormányvédő van, és ahogy elnézem ez lehet a kocsi témája, mivel a fekete bőrüléseken, amiken ülünk, meg a sötétített ablakokon kívül minden más vörös. Még a lábszőnyeg is, ahogyan az visszapillantó tükörről lelogó kisautó, ceruza és bármennyire fura, egy mini háznak tűnő dísz is. Aranyos – tapizom meg őket, majd tovább nézelődöm.
– Váó! – adok hangot az ámulásomnak. – Ez nagyon menő! – mutatok a ledvilágításra műszerfalon.
– Tetszik? – vigyorodik el. Oldalról ez a jelenet csak még dögösebbé teszi őt. – Én csináltam.
– Mármint a világítást?
– Aha – pillant rám egy kis időre, majd vissza az útra –, én szereltem bele az összes világítást, amit itt látsz!
Azta! Nem néztem volna ki belőle.
– Váó! – ámulok el még jobban. Milyen ügyes már! – Tök jó, hogy ilyen dolgokhoz is értesz, ehhez valami elektronikai szaktudás kell, igaz?
Bólint.
– Egy barátom besegített, ő értett hozzá. Együtt csináltuk, de javarészt csak arra figyelt, hogy ne csesszem el annyira, hogy letiltson a motor, vagy esetleg kigyulladjon valami.
