„...mert lehetsz te a szépség, én meg a szörnyeteg."
Chad Dickens egy művészeti iskolába járó, tizenhat éves fiú, aki amikor éppen nem fest, akkor Iannel és Tommal, a két legjobb barátjával tölti a szabadidejét. Tehetségét az is mutatja, hogy harmad...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Álmosan lépdelek le a lépcsőn, ami a földszintre vezet. Láthatóan senki nincs itthon. Megrántom a vállam, túl álmos vagyok még, hogy azzal foglalkozzak, mi történt a családommal. Valószínűleg csak vásárolni mentek. Mindig ezt csinálják.
– Éhezem... – nyitom ki a hűtőt, viszont a tartalma elriaszt. Pár szalámicsomagon kívül nincs benne semmi. Ahj. A tegnapi pizzát megettem este a szobában, így már az sincs. Rendelnem kellene valamit.
Megvakargatom a fejem, miközben körbe nézek a többi szekrénybe, hátha mégis van valami. Még chips sincs itthon. Az a hülye lány biztos mind megette. Remélem, elhízik tőle. A gabonapehely persze itt van. Elhúzva a szám veszem le a szekrény polcáról.
– Hát, helló ismét – nézek rá a zöld koboldra, ami jókedvűen zsonglőrködik a szivárványon a doboz tartalmával. Szerencsehozó lóhere, patkó, szív, unikornis... – Rég láttuk egymást...
Utoljára hetedikben ettem ilyet, valahogy kinőttem abból a korszakomból, úgy gondoltam, hogy túl gyerekes. Azóta csak Avery zabálja. Nos, ha ő megette az összes chipsem, akkor én megeszem ezt.
Durcizva sietek a kanapé felé, ahová le is vetem magam, miközben bekapcsolom a TV-t. Szokás szerint a mesecsatornára van kapcsolva. Megforgatom a szemem. Hihetetlen, hogy az a kiscsaj szinte uralja a házat.
– Ch! – nyúlok be a kezembe tartott doboz tartalmáért. Száraz, tej nélkül milyen is lenne. Hihetetlen. Ha ezt megélik a fogaim, akkor hálát adok értük. – Alig hallok valamit! – Keresni kezdem a távirányított, az egyik párna alá van rejtve. Ez is Avery volt, azt hiszi, itt nem találja meg senki. Megingatom a fejem, majd több hangot adok a tévére. Alig lehetett hallani Lincolnt. Pedig az ő zagyvaságait azért érdemes meghallgatni. Elmosolyodva dobom magam mellé, és veszek a számba még egy adag roppanós csokis szart. Hm. Minél többet eszem belőle annál finomabb.
– Ki ilyen süket? – Eric vágtája kirendíti a figyelmem. Felé kapom a fejem, majd fel is nevetek. Egyik kezét a derekára téve áll a lépcső alján. Mint egy terhes nő. Erica. – Nem hallasz, kölyök? – A fejét megingatva közelebb jön hozzám. – Na, add ide a távirányítót!
Ráncolt szemöldökkel szorítom még jobban a kezembe lévő eszközt. Tudtam, hogy ez kell neki, ezért is fogtam meg, amit láttam, hogy közeledni kezd. Nem. Most én vagyok a soros. Én ülök itt. Én akarok tévézni!
– Add ide! – nyújtja felém a tenyerét.
– Ha ennyire akarod – mosolyodom el, ezután a kezébe ejtem az unikornist és két darab patkót.
– Tudod, hogy nem erre gondoltam, na! – Türelmetlenül jár a lába.
– Nem, most pedig menj, lemaradok a rész megoldásáról!
– De ez béna! – ül le mellém. – Nézzünk valami jót! Mondjuk MTV-t. Biztos jött ki valami új zene.
– Az nem jobb, mint ez – mutatok a tévére. – Mondj egy dolgot, ami jobb, és odakapcsolom!
