Megveszve Egymásért (+18)

Harmadik fejezet

Látom ahogy elnehezül a teste, nem tudja elvenni a fejét a kanapé fejtámlájáról, a szédülés odaszíjazza hosszú percekig, míg csak annyit képes suttogni, hogy én édes, kicsi Lilym!
Lassan végig csókolom még egyszer a combokat és óvatosan húzom vissza a bokszert a helyére, vigyázva, hogy ne érjek hozzá. Ismerem minden pontját, tudom, mennyire érzékeny tud most lenni.
- Látom jó volt. - ülök mellé és fejem a vállára döntve fogom meg a kezeit.
- El sem tudod hinni, mennyire. - suttogja fáradtan, de mosolyogva, majd végre, valahára, el tudja fordítani a fejét.
A szemeiben, még mindig látom azt a fényt, amikor elsőnek csináltam neki. Ugyanúgy szeret azóta is, hiába telt el már két hosszú év.
Még mielőtt bármit is szólhatnék, lassan fogja körbe az arcom kezével, és húz magához finoman. Az ajkam felduzzadt és még nedves, de nem érdekelt, mert az ő csókja mindent megér. És én mindent szeretek benne, rajta, ami ő.
Már a zuhany alatt állva, magamhoz ölelve izmos testét, állunk a víz zubogásában és nem csinálunk semmit. Egyszerűen, csak élvezzük, hogy egymás karjaiban vagyunk, végre.
De mint már egy ideje, most sem kerülheti el a figyelmem, ahogy bánatosan elfordul és beszappanozza magát. Annyira jó hozzám, és én is jobban szeretem őt, mint bárkit ezen a világon, de valami miatt bűntudatot, vagyis inkább hiányt érzek áradni belőle.
Mintha tudná, hogy őt nézem, szótlanul felém fordul és azonnal a bal karomra vándorol a tekintete. Mielőtt bármit is tehetnék ellene, megfogja és a szájához emeli.
Akárhányszor csak teheti, megteszi ezt a mozdulatot.
A könyökömtől a csuklómig, végig csókolja a tetoválásom.
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor megkaptam az apámtól a hívást.
Akkoriban, még máshogy volt minden, épp hazaútra készülve menet kaptam a hírt, miszerint anya kórházba került.
Amikor megtudtam, mit történt, felfordult a gyomrom. Aztán, amikor megtudtam azt is, hogyan és miért, már nem álltam ellent a hányingernek, ott a helyszínen kiadtam magamból az aznapi reggelimet.
Sosem voltam még annyira ideges, úton a kórház felé.
Aztán elszabadult a pokol szó szerint.

Január 10.
Csütörtök

Christopher tegnap este óta rettentő furcsa.
Kezdődött azzal, hogy fürdés közben agyon puszilgatott. Aztán lefekvéskor, a karjaiban aludtam el, mert egy pillanatra sem eresztett el. És most, reggel hatkor, valami fenséges palacsinta illat terjeng a lakásban! Pedig ő nem szeret főzni, sütni, hamarabb megrendeli a kész ételt.
- Te mi a fenét csinálsz? - lépek ki pizsamában a konyhába és nézek végig a alsónadrágban sütögető srác alakján. Kócos szőkés haja tökéletesen kiegészíti a látványt, már ezzel be tudnék telni.
- Palacsintát, te buta. - kacsint rám, majd egy lapát mozdulattal megfordítja az ételt. - Arra gondoltam, ma este, elmehetnénk valahova, hisz' mégis csak egy párt alkotunk, vagy nem?
- De hiszen, te nem szereted a feltűnést. - lépek közelebb és nézek végig a sok sült tésztán, ami mellett egy doboz Nutella is virít. - Boltban is voltál?
- Hát, tudod, néha jól esne nekem is egy kis közös program. - mosolyog rám kedvesen, majd a kész palacsintát a többire csúsztatja.
- Na, jó! - állítom le a kezét a palacsinta újabb adagjának kimérésekkor, ő pedig értetlenül néz. - Áruld már el, mi a bajod?
Chris hosszasan néz le rám, majd lehorgasztja a fejét és elzárja a tüzet. Szomorúnak tűnik, vigasztalhatatlannak, mintha minden fájdalom, most csak őt érné a világon.
- Tudom, hogy eszedbe jutottak... dolgok. Évekkel ez előttről. Csak fel akarlak vidítani.
A szemem azonnal megtelik könnyel és nagyot kell nyeljek, hogy vissza fojtsam az indulataimat.
- Megígértük, hogy elfelejtjük! - fogtam meg két kezembe az arcát és kényszerítettem, hogy rám nézzen. Kék szemei csillognak a könnytől és mérhetetlen bánat tükröződött vissza rám. De ez, az én bánatom! Nem az övé! - Ez az én keresztem.
- Már két éve az enyém is, ne feledd! - veszi le a kezeimet az arcáról és ellép mellőlem. - akkor, amikor bevallottad, mit érzel, attól a perctől fogva, én is cipelem a súlyt. És részben, én miattam tetted azt, amit. Ha nem mutatom meg azt a programot...
- Akkor még mindig ott szenvednék egy jövő nélküli kapcsolatban, reménykedve, hogy majd lesz másként! - szakítom félbe dacosan és állom el az útját. - Ha te nem vagy, most MI se lennénk.
- Talán jobb is lenne. - válaszol, de abban a pillanatban, ahogy kimondta, már meg is bánta a szavait. - Sajnálom, nem úgy értettem!
- Tudom, hogy értetted. - lélegzek mélyet és elfordítom a fejem - hibásnak érzed magad, pedig itt a ludas én voltam.
- Ez nem igaz...
- Miért nem? - vágtam a szavába - Talán te kényszerítettél, hogy megtegyem? Vagy te okoztad anyámnak a szívrohamát? NEM! Ezt én tettem magammal! Ha hibásnak akarod érezni magad, akkor érezd azért, mert nem mondtad el hamarabb, mit érzel irántam, és akkor elkerülhettük volna ezt a drámát.
A hangom hosszasan cseng, csak néha egy két koppanást lehetett hallani, ahogy Chris könnyei a konyhapultra hullnak. Csak néz rám, dühös és szomorú szemei csillognak, de nem szól egy szót sem. Dühös voltam, nem is tudom, igazán mire, de most már bánom, hogy rajta töltöttem ezt le.
- Sajnálom! - csapódok hozzá erősen és ölelem magamhoz úgy, mintha az életem függne ettől a mozdulattól. Már én is sírok, nem fogva vissza magam, de a vágy, hogy letöröljem a könnyeit, felülmúlt mindent. Lassan és óvatosan érek az arcához és törölgetem a vízcseppeket, majd mire már megunom a szélmalom harcot, felpipiskedve hozzá megcsókolom.
Menta ízű ajkai felélénkítenek és az Istennek se akarok tőle elszakadni. Soha többé!
Christopher kissé eltávolodik előlem, de csak azért, hogy a szemembe nézhessen és újra csókban végződjön a mozdulatsor.
Az ajkaink szétnyíltak és édes íze azonnal betölti a szám minden kis zugát.
Nyelve tökéletes helyeken érinti a szájpadlásom és késztet mély, már már morgó hangra.
Csak ő tud belőlem ilyen reakciót kiváltani.
Ő az, aki tudja, hogy mi a jó nekem, mert ismer, magánál is jobban.
Én pedig végtelenül szeretem őt!