| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

XXXVIII.

| Az nem én vagyok! |

A három nekem támadó Árnyból az egyik ejtett rajtam egy vágást, de ezt leszámítva könnyűszerrel végzek velük. Megpördítem a kezemben lévő fegyverem, melynek súlya már kezdi húzni a karomat. Megmozgatom fájó nyakamat és szemügyre veszem a katakombában kialakult csatateret.

Az összes levegő kiszalad a tüdőmből, torkom elszorul, amikor meglátom Desyt. Az előtte álló Árnyférfi egy gyors és határozott mozdulattal elvágja a torkát. Vére spriccelni kezd, majd folyóként folyik végig a nyakán, hogy ruhája magába szívhassa egy részét. Desy szeme nem tükröz félelmet. Kiesik kezéből a fegyvere, térdre rogy, végül pedig elterül a mocskos kövön.

Könnycseppem végiggördül az arcomon.

Fogalmam sincs hogyan, de tekintetemmel kiszúrom a távolban álló Lokit. Elfog a rettegés, amikor meglátom az arcát. Állkapcsa megfeszül, fejét lejjebb dönti, de tekintete a férfire tapad. Szeme elsötétül, megállíthatatlan vadság lengi körbe az istent. Halál és mészárlás ígéretét lehet leolvasni róla. Nem kiabál, de szemeiben könnyek csillannak. Mintha az a Loki, akit én ismertem, most elveszett volna, száműzte belsője legmélyebb bugyrába. Oda, ahol azelőtt élt. Helyét pedig most az a Loki vette át, egyik pillanatról a másikra, akit azelőtt a felszínen tartott.

A hidegvérű gyilkos. A csínytevések istene.

Oda kell jutnom hozzá!

A körülötte álló Árnykatonák felfigyelnek merevségére, arckifejezésére. A szemében csillanó ígéretre. Ami nem is ígéret, be fog következni!

Loki fogai kivillannak, ahogy ajka ördögi, vészjósló vigyorra kanyarodik. Érzelemmentes, sötét tekintetében zöld fény villan. Árnyékai megnyúlnak, majdnem az őt körbe ölelő falak tetejéig. Árnyékainak szarvai nőnek. Mintha viselnék az ismert sisakot. Az Árnyaknak, ahogy nekem is, földbe gyökerezik a lábam. Képességét látva egy pillanatra még a lélegzetem is elakad.

Kezeiben újabb tőrök jelennek meg, szeme továbbra is zölden izzik. Félelmetes vigyora eltűnik, újra a szeme beszél helyette. És az semmi jót nem ígér.

Támadásba lendül. Az Árnyak eleinte visszatámadnak, majd amint felfogják, hogy semmi esélyük a dühös Loki ellen megfutamodnak. Többen felém próbálnak menekülni. A legtöbbel végzek, miközben próbálok áttörni közöttük.

Loki arcára fekete vér fröccsen, ahogy elvágja az előtte állók torkát. Az Árnyékai életre kelnek, mellyel a legtöbb Árnyat halálra rémíti. Az Árnyékok keze megnyúlik, elválik a faltól és az arra tévedő katonákat megragadják és a falhoz rántják. Van, amelyikükkel Loki végez, de az Árnyékai is képesek ölni. Csont reccsen, ahogy nyakuk kitörik.

-Loki! - Kiáltom el magam, de hiába. Nem hallja meg a szavaim, valószínűleg semmit sem hall jelenleg. Loki nem csillapodik, tekintetéből kiolvasható, hogy nem fog leállni addig, amíg minddel nem végez.

Ha nem tudnám, ki ő valójában, ha nem tudnám, hogy ez nem az igazi Loki, akkor én is az ellenkező irányba futnék, nem pedig felé. Folyamatosan a nevét kiáltom, ahogy haladok előre. A mellettem elszaladó Árnyak holtan esnek össze fegyveremtől.

Loki kezéből zöld fénysugár nyúlik ki, mely eléri a tőle messzebb járó ellenséget. Azok megdermednek, keservesen kiáltoznak. Kegyelemért könyörögnek. Loki feje leheletnyit félrebillen. Keze ökölbe szorul, mire a fogva ejtett katonák sikolyai elhalnak. Vér szivárog az orrukból, fülükből. Elereszti őket, hogy még egy adag Árnyat állítson meg. Szabad kezével egy rátámadót lefegyverez, majd tőrét a koponyájába állítja. Árnyékai sem pihennek. A fal mentén menekülők a fogságukba esnek.