A kitaszított (18+) (BEFEJEZETT)

22. fejezet

Angyal

A három hét három hónapnak tűnt. Ahogy a húsz perces autóút is óráknak tűnt a szüleim mögött ülve.

Fogva tartásom utolsó hetében szereztem tudomást mindenről. Végre tisztában voltam azzal, hogy mi is történt évekkel ezelőtt, mikor leégett a házunk és megsebesültem a tűzben. Oscar mindent részletesen elmondott, és borzasztó volt hallgatni az emlékeit arról, hogyan próbált megölni azon az éjszakán. Nem emlékeztem a fojtogatásra, csak annyira, hogy nem kaptam levegőt, azonban ezt a füst számlájára írtam, nem Oscar szoros ujjaira a torkom körül.

Oscar azt mondta, megbánta az akkori tettét, és hogy örül, hogy végül így alakult. Nehezen tudtam ezt elhinni, amit valószínűleg Ő is tudott, így napokig a bocsánatomért könyörgött. És természetesen azért, hogy megöljem magam kettőnkért.

Rémisztő volt bele gondolni abba, hogy egy másik démon is vadászik rám. Bele se mertem gondolni, mi történt volna, ha Mario kezei közé kerülök, tekintve, hogy lassú és fájdalmas halált ígért számomra minden egyes alkalommal, mikor Oscar barátaival találta szembe magát.

- Eltűntem három hétre – mondtam Oscar-nak azon az estén, mikor bevallott mindent. – Lehet, azt hiszi, hogy meghaltam.

- Tudja, hogy még élsz – csóválta a fejét Oscar. – Nem fog leállni.

- És ha Ő hal meg? – kérdeztem, majd összevontam a szemöldökeimet. – Egyáltalán ti meg tudtok halni?

- El tudunk pusztulni egy erős ördögőzű által – felelte. – De kicsi az esélye annak, hogy Mario elpusztuljon, amíg itt vagy biztonságban.

Én mégis reménykedtem, azonban Oscarnak sikerült elvennie tőlem az utolsó csepp reményt is.

- Angyalom, már az egész démonvilág tud rólad – figyelmeztetett. – Ha nem Mario, akkor valaki más fog megölni. Emberként sosem leszel biztonságban. Még akkor sem, ha elhagylak.

Napokig gondolkoztam ezen a tényen. A tudat, hogy hátra lévő életemet rettegésben kellene töltenem, mert egy démon belém szeretett, megrémisztett. Borzasztóan féltem, és hiába gondolkoztam, nem találtam megoldást erre a problémára. Hatalmas bajban voltam, és egy út volt számomra elérhető; mégpedig az öngyilkosság.

Furcsa érzés volt belegondolni, hogy meg fogok halni. Habár a módját még nem tudtam, mert fenn állt annak az esélye, hogy nem önszántamból dobom el az életet, hanem valaki más fogja elvenni, nekem mégis keserédes volt az egész. Oly sokszor gondoltam a halálra az elmúlt években. Oly sokszor kívántam azt, hogy bár a tűz martalékává lettem volna évekkel ezelőtt. És mostanában túl sokszor kívántam azt, hogy bár sikerült volna Oscar-nak megfojtani azon az éjszakán. Mert most, a tudattal élni, hogy meg kell halnom, más volt.

Különleges módon nem ragaszkodtam az élethez. Egy pillanatra se fordult meg a fejemben az, hogy élni akarok. Hisz minek? A szüleim tőlem egy karnyújtásnyira ültek, és mégis úgy viselkedtek, mintha ott sem lettem volna a hátsó ülésen. Púp voltam a hátukon, egy selejt. Tudtam, hogy talán néhány színpadias könnyet ejteni fognak értem, de ettől függetlenül ott fogják folytatni az életüket, ahol abba maradt. Talán végre apám megcsinálja a szobámat edzőteremnek, ahogy azt mindig is hangoztatta. És anyámnak is lesz ideje magára.

Talán legjobb barátom, Chad siratna. Bár már abban sem voltam biztos, hisz a fiú szó szerint levegőnek nézett, mikor Oscar kirakott a parkolóban, hogy eljátszhassam azt a szüleimnek, hogy éppen most szálltam le a buszról. Tudomásuk szerint a hegyekben töltöttem három hetet, egyedül Chad tudta, hogy nem voltam ott. És nem örült neki.