So what if i'm crazy?

♠Alice a zuhanó♠

Minden olyan könnyű volt körülöttem. A levegő érintése akár a selyem, és mindent körbe ölelő sötétség honolt. Nem az a fajta, ahol az ember a képzelete által szült szörnyeket keresi, ahol a szíve úgy zakatol, hogy már a fülében hallja vére zubogását. Inkább az a lágyabb fajta, amiben jó elveszni, és nem rögtön a kiutat keresni. Valahonnan mintha egészen halk zene szólalt volna meg. Fokozatosan közelebbről hallottam minden dallamát, minden csendülését. Még így is túl halk volt, és én csak hallgatni akartam a kis csengettyűk, zongora, a furulya és a hegedű táncát.

Hatalmas mennyiségű fény ömlött valahonnan, elvakítva engem. Mégsem akartam mosolyogni. A fény halványulni kezdett, és valami nyomasztó világosság vette át a helyét. Valami hideg pottyant az arcomra. Megint, és megint. Kinyújtottam a kezemet, és tenyeremet a szürke ég felé fordítottam.

Csepp csepp.

Gyászol az ég, és megsírtat valaki számára kedveset. Hideg esőcseppek folytak végig rajtam, minden csepp fájdalmas bizsergést váltott ki a cseppekből.

A gyönyörű zene siratóének tehát? Ó, hatalmas ég, ki az, akiért ennyire fáj a szíved? Mondd ki miatt változtattad kékedet hamuszínné?

A gyász könnyek tinta illatot oldottak fel a talajból, és valamit elvettek. Tőlem vettek el valamit, mert éreztem, mintha a mellkasomból vér folyt volna. Vérzett a szívem, bemocskolta a talajt, és fémessé tette a tinta illatát. A csorgó vérem melegített, az eső miatt fáztam, és éreztem, ahogy a fogaim összekoccantak. Nincs senki, aki ernyőt tartana felém. Egyedül vagyok, egyedül egyedül egyedül.

Jöjjön vissza a sötétség, mert a fényben haldoklom, valami nagyon rossz történt, és a tudatlanság nem tudom átok-e vagy áldás. Érzem, hogy egy részem tudja mi történik körülöttem, de az elmém túlságosan le van sokkolva. A könnyek ráhullanak a ruhámra, a kék anyagot súlyos feketére festik fokozatosan, akár a festék.

Valahol selyemcipő surrogott a fűben. Megfontolt lépések voltak, amik közelebb hoztak valami vészjóslót, és valami édeset - cseresznyevirág illat képében.

A nővérem megállt mellettem. Fekete kalapjáról lógó lyukacsos háló takarta valamennyire az arcát. Résnyire nyitott ajkai lilás színt öltöttek a hideg esőtől. Fakó lett teljesen. Eltűnt a korábbi ragyogása.

-Miért Alice? - Máskor dallamos hangja, most csak árnyéka volt a régi csengésnek. Szemét mintha odaragasztották volna valamihez. Követtem tekintetét, és a pusztaság helyén most koporsó állott. Esküszöm a szívem megállt. Nem dobogott többé, és én már csak léteztem, csak néző voltam a testemben, amikor megláttam a fekete keretű kerek szemüveget. - Miért Alice?

Hangzott el újra a kérdés, mintha addig ismételné, amíg választ nem kap rá. A torkom maga volt a napszárította föld, halálszagú levegő áramlott tüdőmbe.

-Meg. - Kétségbeesetten hangzott már csak az is, hogy kiejtsem a nővérem nevét a számon.

-Miért nem tettél semmit? Tudtad hol keresd anyánkat, de nem tettél semmit, és most apánk is odalett. Megmérgezte magát miattad. - Nyugodtan beszélt. Mintha valami monoton szöveget ismételne.

-Nem lehet. Apánk nem halott. Él. - Őt akartam meggyőzni, vagy magamat?

-Halott, és te küldted a sírba. - Zihálva a kezemre pillantottam. Vér. Meg szívének vére teríti be a kezemet, és az apámé. Hányingerem lett, a világ forogni kezdett körülöttem. A hangok egymással vetekedtek.

Apróság miért hagytál cserben? Édesem miért nem akartál megtalálni? Alice, te őrült vagy!

Hagyjatok! Csak hagyjatok békén, kérlek...