So what if i'm crazy?

♠Aki kíváncsi...♠

A félelem elszorította a torkomat, égető érzés mardosta a légcsövemet. Meddig kínoz még az élet? Azt hittem a halál gyorsabban jön, de ez csak délibáb és gyermeki képzet. Csak zuhantam tovább és tovább a sötétben, és mintha hallottam volna valamilyen fémes csörgést. Vajon a halál élezi a kaszáját, miközben nevetve nézi a félelemmel töltött arcomat?

Egy másodperc alatt több száz gondolat futott végig az agyamon. Meg, a papa, az anyánk, akit már soha nem találok meg. Miért vagyok ilyen kíváncsi? Én nem Alice vagyok, hanem Piroska, az élet pedig a farkas, és most készül felfalni, engem pedig semmilyen vadász nem ment ki innen. Én vagyok a naiv lány, aki túl sokat képzelődik, az őrült lány, akit elnyel a saját balgasága.

Abban a pillanatban a sötétből átestem a fénybe. Gyönyörű krémszínű fény, szivárványos buborékokkal telve, fahéj illatot árasztva magából. Oh, ez lenne a fény az alagút végén? Ilyen halálért érdemes az életemet elveszteni. A hűvös levegő lassan már inkább langyos fürdővízre emlékeztetett.

Körbevett, mint egy burok, a nyugalom pedig méregként terjedt szét az egész testemben, minden porcikámat megérintette, és bizsergést hagyott maga után. A legédesebb méreg. Mint aki beletörődött a sorsába, kifújtam a levegőt és már pelyhes madártollként húzott magába a végtelen halál. Újra hallottam, ahogy a kaszás végig húz egy követ kaszája pengéjén. Nem... Ez most más.

Tiktak, tiktak, tiktak.

Órák!

Legalább tíz különböző óra hangja csendült. Volt, ami egészen hangosan, és dörmögő hangon szólt, mások cincogás szerűen nyivákoltak. Hamarosan nem csak a fülem, de a hátam is érzékelte a szerkezeteket. Egy nagy ingaórára estem, ami forogni kezdett velem, én pedig sikoltozás kíséretében lecsúsztam, és estem tovább a végtelenbe. Az órák velem ellentétes irányba mozogtak, mintha szállni akartak volna fölfelé mint a madarak.

Kezeimmel kapálóztam, amíg egyszer csak heves mozgásom közepette ujjaimba akadt egy zsebóra. Ijedtemben abba kapaszkodtam. A tér körülöttem búcsút mondott minden tudós elméletének, és fodrozódva kezdett szűkülni, majd ház méretűre tágulni fekete-fehér pepita kocka mintaként. A gyomromban hánykolódó tengert éreztem, a szám megtelt nyállal, a torkom pedig mintha összeszűkült volna. Nagyokat nyeltem, próbáltam elfojtani a borzalmas émelygést. Nem értettem mi történik velem, mintha dimenzióból dimenzióba zuhantam volna. Kényelmesnek tűnő fotelek vagy óriás farkasfogsoros komódok, magától zenélő zongora, táncoló szivárvány és tekergő selyemszalagok között suhantam el.

Óráknak tűnő percek múlva csökkent a sebesség, a testem pedig valami keménynek koppant. Borzasztóan sajgott minden csontom, a fejemben mintha valaki körbe-körbe rohangált volna, és a hányingerem sem múlt el. Nyögések közepette megpróbálkoztam a felüléssel. Ekkor vettem észre, hogy a hajam valamiért szó szerint az égnek áll. Szemöldökömet ráncolva vizslattam az alattam elterülő szobát. Minden fejjel lefelé volt, hacsak...

- Ó, a manóbaaa! – Én voltam fejjel lefelé.

A földre érkezéssel együtt jött újra a csontjaimig hatoló fájdalom. Úgy látszik ebbe vagyok a legjobb. Csoda, hogy eddig nem tört csontom!

Továbbra is a hasamon fekve elfordítottam a fejemet, hogy körül kémleljek. Körülbelül tenyér méretű ajtócska simult a falra. Karommal feltoltam magamat, hogy jobban szét tudjak nézni, a zsebórát, ami pedig még mindig a kezemben volt,  a zsebembe csúsztattam.
A szoba toronyszerű volt, körbe végig tele tenyérnyi ajtókkal. Mindegyik máshogyan nézett ki. Volt rózsaszín, aranypettyes zöld fűszálakkal díszítve, egyre koponyát festettek, vagy éppen a tenger tajtékzó hullámait, legalább hármon firkálmány szerű betűket véstek, az utolsót pedig teljesen átlagosnak lehetett mondani, aranyszín kopogtatóval. A szoba közepe teljesen be volt rendezve. Egy kerek faasztal kockás terítővel, körülötte hintaszékekkel, alattuk bolyhos fehér szőnyeg, jobbra pedig egy kandalló égett, kellemes meleget árasztva magából.