Alec Magnusnál maradt miután Luke-ot megmentették. Koktéloztak és beszélgettek, aztán mind a ketten elaludtak. Alec félig ülve, félig fekve terült el a kanapén, Magnus mellette, feje az árnyvadász mellkasán pihent. Egy ideig minden rendben volt, aztán Magnus mocorogni kezdett. Nem sokkal kesőbb felriadt álmából, ezzel Alec-et is felébresztve.
– Basszus, elaludtam – ült fel hirtelen Alec. Mikor észrevette, hogy a varázsló szokatlanul nyugtalan és kapkodja a levegőt, azonnal elfelejtette, hogy hol is van éppen. Közelebb húzódott Magnushoz, egyik kezét gyengéden a vállára tette.
– Mi a baj? – kérdezte aggódva.
– Semmi, jól vagyok. Most bocsánatot kérnék, amiért felébresztettelek, de szerintem nem szándékosan aludtál el – kuncogott a varázsló.
– Az most mindegy. De ne hazudj, látom, hogy van valami baj – tudtán kívül húzódott még közelebb hozzá, amin Magnus csak mosolygott.
– Rémálom, semmi komoly – nyugtatta meg a fiút.
– Nem riadtál volna fel, ha nem lenne komoly – jegyezte meg Alec.
– 800 év alatt összeszedtem néhány szörnyű emléket, ez a halhatatlanság átka. De még senki sem halt bele egy rossz álomba – tette hozzá Magnus, de azért jól esett neki, hogy Alec ennyire aggódott érte.
– Remélhetőleg nem. De azért nem árt az óvatosság – válaszolta egy kis mosollyal.
– Egy árnyvadász aggódik egy alvilágiért. Ezt sem gondoltam volna, hogy valaha megélem – nevetett fel a boszorkánymester. A megjegyzésért kapott egy ütést a vállába.
– Nem minden árnyvadász egyforma – ezzel az állítással Magnus sem tudott vitatkozni.
A varázsló meggyőzte Alec-et, hogy maradjon éjszakára, így lassan újra álomba szenderültek. Magnus életében először érezte biztonságban magát egy árnyvadász társaságában.
