The second run (+18)

14.

Leah:

-    Anyukád nagyon dühös lesz, ha este elmegyek futni? – néztem a mellettem vezető Micheal-re. Már éppen kezdtem volna idegeskedni a szülei miatt újra, amikor a futós applikáció isteni útvonalat rajzolt nem messze a házuktól a tópart felé.
-    Én leszek nagyon dühös, Leah. Ismeretlen helyen nem fogsz sötétben futkosni egyedül. Otthon sem örülök neki, túl szép vagy és rohadt sok a gyökér, aki az egyedül futó lányokra utazik. – nézett rám fél szemmel az utat figyelve. Igen, ezt én is tudtam és állandó csörte volt ez a téma köztünk, így rendszeresen az óráim végeztével futottam munka előtt, hogy este már vele lehessek otthon.
-    Akkor nincs más megoldás, mint hogy velem jössz. Titokban betettem a cuccod. – mosolyogtam rá.
-    Hát ez kész... megmondtam már, hogy biztos, hogy nem fogok futni veled, túl gyors vagy és túl nagy távokat mész. A teniszpályán jó vagyok, de nem kívánok maratont futni. – nevetett rám. – De bringával elkísérlek, viszont nem este, ne haragudj, mert a nővéreméknél vacsorázunk. Majd reggel, jó?

Csendben bólintottam, ahogy rányomtam az útvonal mentésére. Kicsivel több volt, mint húsz kilométer, tehát megfelelő volt gyakorlás szempontjából a három hét múlva megrendezésre kerülő nagy torontoi maratonra. Mielőtt a táskámba dobtam volna a telefonom még Lexi is írt. Szokás szerint nyugtatott és sok szerencsét kívánt. Annyira rendes volt tőle és én olyan boldog voltam, hogy már újra elérhetők voltunk egymás számára legalább telefonon. Szörnyű nehéz volt nélküle az a hat hét, amikor köddé vált.
Micheal közben leparkolt egy csodás, óriási ház előtt és ahogy kinyitotta az ajtómat, hogy a kezét fogva szállhassak ki, tényleg olyan volt, mint egy herceg, valamelyik amerikai romantikus filmből, csak élőben.
-    Itt éltél? – hüledeztem halkan végignézve a gyerekkori otthonán.
- Aha, és? – vonta meg a vállát. – Ez csak egy ház, pont mint a többi. – mutatott körbe az utcában. Valójában mind olyanok voltak, mint a luxus kúriák.
Igaza volt Lexinek, amikor karácsonykor erről beszélt és nem érezte magát ide valónak. Hirtelen az én agyamon is ugyanaz futott át, hogy semmi keresnivalóm itt. Sosem érdekelt Micheal pénze és amikor arról beszélt, hogy gazdag és jó családból származik, akkor pont annyira nem foglalkoztam ezzel, mintha azt mondta volna, hogy semmije sincs, mert nem ez számított. Nyilván kényelmes volt, hogy van lakása és kocsija, bár az nekem is volt, sosem filléreskedett semmin, ugyanez volt igaz az öccsére is, de Lexivel mindketten évek óta dolgoztunk, szóval nem jelentett problémát az, hogy beszálljunk a költségekbe vagy fenntartsuk magunkat, úgy, mint eddig.
-    Ez egy palota, Micheal. – súgtam mosolyogva átölelve.
-    Mondtam, hogy én vagyok a herceged, Leah. Majd zongorázok neked, a könyvtár pont zárható... - mondta egy félmosoly mellett. Kihagyott egy ütemet a szívem. – De rajtad is zongorázhatok.
-    Ezt sosem felejted el, úgy látom. – sóhajtottam lemondóan, de közben azért lefutott a lelki szemeim előtt, amit és ahogy mondott. Éreztem, hogy elpirulok.
-    Azért élek, hogy valóra váltsam minden vágyad, Szépségem. – csókolt meg olyan gyengéden, hogy a lábaim remegni kezdtek. Viccből belecsípett a fenekembe, és elnevette magát. – Na befelé. Anyám tuti valamelyik ablakból figyel.

Valószínűleg tényleg így lehetett és az édesanyja annyira várt minket, hogy amikor a csengőre tette az ujját, még nem nyomta meg, de az ajtó máris kitárult.
-    Hol a kulcsod, kisfiam? – kérdezte nevetve az anyukája, ahogy átölelte az előttem álló férfit.
-    Otthon, a konyhaszekrény fiókjában, a helyén. Úgyis itthon vagy és beengedsz. – vigyorodott el Micheal szemtelenül az anyukája ölelésében. – Bemehetünk, anya? Valaki már nagyon szeretne megismerni. Apa?
-    Ebédre jön, Édesem, dolgozik. – szólt hátra az anyukája még, ahogy bevezetett minket a házba.
Hát ez mondjuk pont fordítva lehetett igaz, mert én konkrétan rettegtem Micheal családjától, de azt tudtam, hogy ők már várták a találkozást. Másodpercek alatt izzadtam le annyira, mintha most futottam volna le a maratont, de Micheal kezének erős szorítása kissé megnyugtatott és tudtam azt, hogy mennyire komolyan gondolja a kettőnk dolgát, ha hazahoz a szüleihez.
-    Anyu, ő Leah, a barátnőm. Lexi legjobb barátnője, tudod. – simított végig gyengéden a hátamon, ahogy az anyukája elé vezetett.
-    Jó napot kívánok! Örülök, hogy megismerhetem. – köszöntem félénken, mire az anyukája elmosolyodott és azonnal úgy ölelt át, mint az imént a fiát, majd elengedett és kedvesen szorította meg a kezeim. Azonnal megszerettem őt.
-    Nem, nem, Drágám, mi itt tegeződünk. Caroline vagyok és én örülök Neked, Leah. Micheal már nagyon sokat mesélt rólad, de még annál is szebb vagy, ahogy elmondta. Hát milyen szerencsések a fiaim, két ilyen csodás fiatal hölgy mellett. Érezd magad otthon nálunk, Kedvesem!