The second run (+18)

20.

Leah: 

      Három nappal az Ontario-ba utazásunk előtt mindannyian együtt mentünk ebédelni és megcsodálni a hatalmas karácsonyfát a városközpontba. A gyerekekkel hamarabb érkeztem meg, mint Micheal a számára utolsó éves munkanapjáról, így a fa lábánál néztük a fölénk tornyosuló csodásan díszített karácsonyfát. Sophie és Louis természetesen be volt zsongva, alig várta az ünnepet. Idén rendhagyó módon sok utazással és pihenéssel, élménnyel terveztünk: miután az ultrát lefutom Ontario-ban közvetlenül a nagyszüleikhez utazunk és egészen január elejéig, a tanítás megkezdéséig ott is maradunk. Lexiék is ugyanezt tervezték, de a legboldogabbak mégis a nagyszülők voltak, hogy az unokák majd végig velük lesznek. Habár a gyerekek határozottan jól voltak, mi azért nagyon elfáradtunk és éreztük, hogy szükségünk van a kikapcsolódásra a mindennapi taposómalomból. Sophie és Lou egyszerűen fantasztikusak voltak. Rengeteget beszélgettünk és játszottunk, igazán szoros kapcsolat alakult ki köztünk és ez új volt számomra. Meglepő volt érezni, hogy már minden pillanatban kitörölhetetlenül és elfeledhetetlnül jelen vannak a tudatomban, nem telt el úgy vásárlás, hogy ne azon gondolkodtam volna, hogy nekik mi okoz örömet és ha megláttam egy új mesekönyvet vagy egy cuki pólót, azonnal megvettem nekik. A táskámat észrevétlenül cseréltem nagyobbra, hogy mindig beleférjen az uzsi és a kulacs, a sajátom mellé az ő könyvük is és az állandóan magunkkal cipelt plüsseik is.
       Micheal könyörögve kért, hogy fejezzem be az egyetem melletti munkát és ne hajtsam magam túl, nincs szükségünk arra a pénzre és egy ideig még ellenálltam, de azután, hogy az egyik este a vacsorára szánt hús felszeletelésekor nagyon mélyen elvágtam a kezem, beláttam, hogy ennek itt a vége, nem fér bele tovább az állandó teendők mellé. Nehezen engedtem el a dolgot, leginkább az anyagi függetlenségemet féltettem,  de a sürgősségin picsogva ülve, miközben hat öltéssel varrta össze a tenyerem rögtön másképp gondoltam mindent és örömmel mondtam fel másnap. Olyan boldogság volt mellette a létezés minden pillanata, amiről álmodni sem mertem korábban és a közelgő ünnep fényét csak néhány mélyről gyökerező dolog árnyékolta be, amire igyekeztem nem is gondolni, legalábbis addig nem terhelni velük magam, amíg a január közepére ütemezett pszichológusi időpontom el nem érkezik.
- Veszünk forró csokit, amíg apát várjuk, Leah? – kérdezte Sophie a kezemet fogva.
- Persze, Sophie. És eszünk egy kis sültgesztenyét is, mert az nagyon finom.
- Olyat ehetsz a verseny előtt pár nappal?
- Nem számít Lou, addig még öt nap van. Az a lényeg, hogy egy nappal előtte mit eszek. Olyan okos vagy, Anya biztosan büszke lenne rád. – simogattam meg a fejét a kis bódé felé terelve.
- De már te vagy Anya. – mosolyodott el pont olyan csibészesen, mint ahogy Micheal szokott. Egyszerűen imádtam.
Valóban, az utóbbi egy hétben egyre többször csúszott ki a szájukon, hogy anyaként említsenek és őszintén szívet melengető volt, de kicsit tartottam tőle, hogy túl gyorsan haladnak a gyász fázisai közt és mennyire egészséges ez vajon a kis lelküknek. Sosem mondtam nekik, hogy ne hívjanak így és azt sem hogy igen, néha anya voltam, néha Leah, néha mami, mondjuk ettől frászt is kaptam, amikor Sophie először kiejtette a száján, Micheal fuldokolva nevetett rajta.

      A forró csokival és gesztenyével a kezünkben sétáltunk vissza a karácsonyfa felé, amikor szembejött velünk az az ember, akire a legkevésbé sem vágytam. Az anyám.
Annyira szerettem volna, hogy ne vegyen észre, ne ismerjen meg, de hát az ember nyilván megismeri a saját gyerekét mindig, minden körülmények közt. Amikor már csak két lépés választott el tőle, a gyerekek kezét automatikusan szorosabban fogtam, mint szoktam és nem is értettem miért, de még közelebb is húztam őket magamhoz.
- Bébiszittelsz, kislányom? Szép karrier. – szólt hozzám, a gyerekekről tudomást sem véve.
- És nyilván ez a legkedvesebb dolog, amit mondhattál azután, hogy hét hónapja nem beszéltünk, Anyu. Sok időd mehetett el rá, hogy kigondold. – forgattam meg a szemeim cinikusan.
- A modorod semmit nem változott. Mindig tudtam, hogy bármit is teszek, bárhogy igyekszem sosem leszel elég jólnevelt. – mondta lesajnálóan. – Szóval ez a munkád? Más gyerekeire vigyázol? Alexisnek legalább sajátja van és milyen édes az a kislány, tiszta apja. A vőlegénye is egy csoda, nem rég találkoztunk, amikor sétáltak a babával. – mondta ábrándos tekintettel.
- Komolyan, Anyu? Még mindig Lexit isteníted? Valóban nagyon aranyos a keresztlányunk Micheal-lel, ezt tudom. De érdekelne, hogy majd a mi gyerekünkért is ennyire oda leszel-e a gyönyörtől és hogy vajon Micheal-re mikor mondod, hogy egy csoda? Ha nem tudnád akkor Lexi vőlegényének a bátyja, ők pedig Micheal gyerekei. – fújtam dühösen, mint egy macska. Nem telt el kettő perc onnantól, hogy az anyámmal találkoztam, de éreztem, hogy szétrobbanok a dühtől és keserűségtől.
- Otthagytad az egyetemet, vagy mit sétálgatsz itt?
- Nem, Anyu, nem hagytam ott. Vizsgaidőszak van. Ha megbocsátasz, mennénk. – léptem oldalra magam után húzva a két megszeppent gyereket.
- Nagyon fennhordod az orrod, kislányom, pedig nincs mire. – folytatta gonosz mosollyal.
- Semmit nem tudsz rólam, Anyu. De boldog lehetsz, karácsonykor nem kell számítanod a társaságunkra. – néztem rá dacosan, mire ő kedves mosollyal az arcán lehajolt és összecsípte Louis arcát.
- Pedig ezek a gyerekek biztos örülnének még egy ünnepi mulatságnak! – mosolygott továbbra is a kisfiúra, aki hirtelen lökte arrébb anyám kezét az arcáról. Gondolatban ezer pacsit adtam volna neki érte.
- Tűnj el a gyerekeim közeléből, Anya, nem mondom el csak egyszer, úgyhogy remélem felfogod, ne érj hozzájuk, ne beszélj hozzájuk, rájuk se nézz, tűnj el az életünkből! – kiabáltam rá a csodás karácsonyfa hatalmas díszei mellett állva. Igazán ünnepi jelenet lehetett. Sophie megijedt és sírni kezdett, így lehajoltam és már csimpaszkodott is a nyakamba, hogy emeljem fel.
- Szánalmas vagy, kislányom. De nagyjából tartod magad ahhoz a forgatókönyvhöz, amit elképzeltem az életedről, bár ha így haladsz, könnyen felülmúlhatod. – köpte felém a szavakat megvetően. – Ezek még csak nem is a te gyerekeid.
- Te vagy a szánalmas, Anya. Micheal gyerekei az én gyerekeim is... és hogy is mondtad egész gyerekkoromban? – kérdeztem cinikusan. – Megvan, a kisujjköröm, az volt a kedvencem! A kisujjukon a köröm is többet ér, mint az egész életed egybevéve. Sosem szerettél engem, mindig csak bántottál. Az egész életemben azt hallgattam, hogy melyik barátnőm vagy unokatestvérem miben jobb nálam és mennyivel és bármit is tettem, sosem érhettem a nyomukba! Sosem voltam elég jó neked és ezt sosem mulasztottad el a tudtomra adni. A viselkedésed miatt állandóan problémáim vannak, amik miatt pszichológushoz kell járnom, szóval ne tartsd magad annyira fantasztikus szülőnek, mert nem vagy az! Soha az életemben nem akarlak látni többet  és beszélni veled, egyszerűen csak tartsd távol magad a családomtól! – ordítottam felé hisztérikusan.