Alattunk a Föld aluszik - beleolvasó

1. fejezet - Lámpaláz

2081. június 9., Orosz Köztársaság, Új-Uglegorszk

- KÉRJÜK KEDVES UTASAINKAT, kapcsolják be biztonsági öveiket, hamarosan megkezdjük a leszállást - jelentette be a hangszóró-panelekből búgó, szintetizált női hang. Halk hajtómű-zúgás, beszéd és pittyenések közepette Josephine nyitogatni kezdte a szemét.

Becsukta a száját, kézfejével letörölte az álláig futó nyálcsíkot, és arra gondolt, a felszállás óta most először örül neki, hogy senki nem ül mellette, hogy ezt lássa. Ébredésével több kellemetlen dolog is tudatosult benne. Érezni kezdte a kitekeredett törzsét, sajgó nyakát, elgémberedett lábát, no és persze érezte minden egyes négyzetcentiméterét a szójahabos ülésnek is, amin lassan hét órája görnyedt.

Megnyomkodta zsibongó combját, majd végre felnézett - bent puha félhomály, kint szürke felhőszőnyeg -, egy másodperccel később pedig rájött, hogy iszonyatosan szomjas. Végighúzta ujját az előtte lévő üléstámlába épített panelen, mire holoképernyőcske ugrott fel cirill betűs opciókkal.

- Perekljucsi na anglijszkij - lehelte a mikrofonjába, miközben saját magán értetlenkedett, amiért csak most állítja át a nyelvet. Miután a menü elemei a jól ismert angol szavakra váltottak, elkattintgatott a dobozos vízig, és néhány másodperc múlva már ott is volt mellette a bőröndméretű robot. Zörrenve pottyantotta elülső reteszébe a vizet, majd visszasiklott a gép elejébe.

Josephine a dobozt meghúzva ismét körbenézett. Kétoldalt két-két sor ülés, ő hátul baloldalt egymaga, körülötte a narancsos derengésben tarkára festett frizurák kellemes összevisszasága.

A legénység második fele. A „második eresztés". Akik közül még csak az ismerősének sem hívhat senkit. Persze a legénység első felével is jobbára csak látásból ismerték egymást, de akik itt ülnek körülötte, azokkal totális idegenek, még csak be sem mutatkoztak egymásnak.

Az egész tulajdonképpen már ott elromlott, hogy nem tudott velük egyszerre gépre szállni, mert mire Josephine önvezető-taxival a moszkvai Csillagvárosból - a különutas kiképzése utolsó két hetének helyszínét adó űrközpontból - épphogy elérte a különjáratot, addigra a tisztek már rég elhelyezkedve várták az indulást. Így történt, hogy ahelyett, hogy a megérkezésekor bemutatkozott volna, inkább csak kihasználta, hogy senki sem figyel rá, és a gép hátuljába sunnyogott. Hiába szokhatta volna már meg, hogy ebben az űrprogramban neki mindenhova egyedül kell eltalálnia, a moszkvai közlekedés és a repülőtér macerás beléptetési rendszere még rajta is majdnem kifogott.

Josephine lezárta a kiürült palackot, majd a mellette lévő ülésen összedobált halom - a holotáblája, a táskácskája, a dzsekije és az oximaszkja - tetejére tette.

A gép belsejét erősödő villódzások és várakozástól feszes beszéd hangjai töltötték meg. Josephine kinézett az alattuk továbbra is szürkéllő felhők tengerére, majd a lábfejétől a feje búbjáig futó könnyűségből tudta, hogy csökkenni kezd a magasságuk. A felhők közelebb úsztak, és néhány másodpercig nem is látszott más kint, csak a vattacukros szürkeség.

Megérkeztek.

Josephine-nek megnyirkosodott a tenyere.

De miért most ijed meg? Amikor itt áll az egésznek a kapujában?
Miért nem akkor, amikor jelentkezett? Vagy amikor kiderült, hogy mégis felvették?
Münchenben, a kiképzés alatt? Végül is csak hat hónapja volt rá.
Nem, ő mind a hat hónapot becsülettel végiglelkesedte.
És aztán a kéthetes moszkvai intenzív felkészítést? Persze, azt is. Minden percét.
Csak tegnap, amikor már ide készülődött, kezdett el csúfosan és idegenül szorítani a gyomra.
Jaj, pedig hogy várta ezt az egészet! Mennyire várta! Most meg, amikor az egész valósággá válik, ő teljesen bután halálra rémül.