A BÁRBAN JOSEPHINE-T HALK ZSIVAJ és puncsszínű félhomály fogadta.
Pácolt fapadló, rézzöld bárszékek, csupafém pult, körben pedig integető, dús páfrányok. Sokan voltak, de Cohent így is kiszúrta, ahogy épp Brielle Bouchard-ral próbálgatja a virtuális dartsot. Bouchard geológus volt Kanadából, halványlilára festett pixie-frizurás, atletikus nő, a küldetés kutatási vezetője és a két parancsok egyike.
- Játszottál már ilyennel? - kérdezte a hadnagy, miután köszöntek egymásnak.
- Igen, de nem nagyon ment - felelte Josephine, majd észrevette, hogy Bouchard őt méregeti.
- Valami megváltozott rajtad? - érdeklődött a kanadai.
- Tegnapelőtt levágattam a hajam - rázta meg Josephine ugráló fürtjeit. - Azt olvastam, űrhajós hagyomány.
Bouchard biccentett, majd a mellettük levő pultról egy teli rövides pohárkát nyújtott neki.
- Jól áll - állapította meg mosolyogva, de Josephine biztosra vette, hogy csak udvarias, mert őszintén, nem állt neki jól. Viszonozta a mosolyt, majd felvont szemöldökkel elvette az italt. - Csak húzd le! - utasította Bouchard, és a saját poharát az övéhez koccintotta. - Isten hozott!
- Most már a miénk vagy - búgta mögülük egy újabb hang. Nguyen Thi Linh Tan, vietnámi elektromérnök lépett hozzájuk, Lindaként mutatkozott be, majd hamuszürke kontyát imbolyogtatva újabb poharat nyújtott felé. - Azt tessék gyorsan meginni, aztán itt a következő!
Josephine pedig nem tehetett mást, mint hogy szót fogad.
Az este hátralevő része kissé összekavarodott benne, mivel mindent ledöntött, amivel megkínálták. A rövidek után először zöldnarancs-cidert ivott, majd vodkát. Az, hogy a vodkában chili is volt, csak akkor derült ki számára, amikor az már végigégette a nyelőcsövét. Ezeket meg a rendszertelen időközönként hozzájuk kortyolt zabsört aztán eléggé zokon vette a gyomra, úgyhogy miután jó félórát a bárpult hologram animációit bámulva sikerült visszanyernie a járóképességét, elköszönt a többiektől.
Ez olyan három órája lehetett.
Most már bőven elmúlt éjfél, talán hajnalodott is. Nem tudta volna megmondani, hol tart az éjszaka, de mindegy is volt - úgy érezte, bármennyit mutat a számláló, túl soklenne.
A klíma dorombolását hallgatva kibámult az ablakon.
Odakint halványvörös derengésben meredeztek a légtisztító neo-fák oszloptörzsei, azokon túl pedig a város sziluettje villódzott.
Nem volt most kedve a maszkja után kutatni, de nem tudta, mennyi odakint a por meg a nitrogén-oxid. Talán nem is lenne szüksége a plusz oxigénre meg a légtisztító peroxirétegre?Abban sem volt biztos, hogy magával hozta a maszkot - lehet, ottfelejtette a vacsoránál, az étteremben.
Megunva a fontolgatást, Josephine lerúgta a vékony nanotakaróját, és az erkélyajtóhoz lépett. Alig ért hozzá a zölden vibráló vezérlőpanelhez, az ajtó szisszenve csúszott félre.
Fülledt szél lobogtatta a trikóját, ahogy a korlátra könyökölve szétnézett. Alatta a hotel virágos előkertje, odébb néhány terpeszkedő napelem, majd a parkolóban biciklik, rollerek, egykerekűek, autók és buszok - elektromosak, hidrogén-és bioüzeműek, félig és teljesen önjárók. Az égen a város fényei, fürge fényrepülők, és villogó műholdláncok.A csillagokat nem lehetett látni, a hold soványka alakja azonban már lebukóban volt a háztetők felett.
Alig vett néhány lélegzetet, Josephine rögtön érezni kezdte a jól ismert szúrást a tüdejében. Kellett volna a maszk.
Egy újabb szélroham sűrű szmogot hozott magával, mire Josephine köhécselve visszabotorkált a hotelszobába.
ČTEŠ
Alattunk a Föld aluszik - beleolvasó
Sci-fi2081-et írunk, az emberiség pedig elérte a Föld teljesítőképességének határait. A túlnépesedés és a környezetszennyezés új megoldásokat sürget. A tizennyolc éves Josephine és Jules is egy ilyen megoldásban - a Mars kolonizálását célzó űrprogramban...
