Alattunk a Föld aluszik - beleolvasó

4. fejezet - Érkezés tízkor

ROHADT ÉLET, EZ FÁJ!

Jules kifújta a levegőt.

Ahogy lassan lehúzta bőréről a gyógygéles szilikontapaszt, a szeme elé tárult zúzódott kézfeje.

Hogy lehetett ekkora hülye? Miért csinálta ezt?

Levágta magát az ágyra.

Halkan pittyent az okospántja, majd az érkező üzenet szövege hologramként is megjelent a csuklója felett.

„Armstrong, Dominic: Figyu, bástya, akkor jössz? A csaj kérdezi."

Jules néhány másodpercig mogorván bámulta a csuklója felett lebegő mondatokat, majd az optika-mennyezetnek emelte a tekintetét.

- Válasz: „Mindjárt megyek". - A hangfelismerő megjelenítette a szavait a kijelzőn is, egy pillanat múlva pedig a kurta sor zöldre vált, annak jeléül, hogy az üzenetet elolvasták.

Pedig nem akart kimenni.

A halvány fényben távolságtartóan vizsgálgatni kezdte a kezét. Duzzadt, élénkpiros, levedző bütykök, a bőre felső hámrétegének lógó cafatkái...Blöeh.

Még egy pillantással a kézfejére annyira felbosszantotta magát, hogy felpattant, és úgy ahogy volt, trikóban és alsónadrágban átcsörtetett a folyosó átellenes oldalán lévő fürdőegységbe. A szenzoros csap alá dugta a balját, néhány „bordel"-t elsziszegve lemosta a kezét, majd visszatrappolt a szobájába.

Kapkodva szárazra törölt, fertőtlenített, tapaszt ragasztott, és felhúzta a rögzítőpólyát.
Jó, akkor kimegy. És nem érdekli, mit mondanak; nem érdekli, mert ő nem tehet róla. Csak megtörtént, semmit nem tudott ellene csinálni, úgyhogy nem érdekli.

Magára rángatta az egyen-kezeslábasát, belebújt a bakancsába, majd egy csattintással befűzte a mágnesszalagjait.

Ahogy sarkon fordult és a szobácska kezelőpanelének fekete tükröződésében megpillantotta magát, elbizonytalanodott.

Ezt csinálta magával az első napon.

Elsőn? Mínusz elsőn. A küldetés még el sem kezdődött.

Alkalmatlan erre.

Nem látták a tesztekből, hogy ez lesz? El sem kellett volna hozniuk.

Megint a kezére pillantott, majd körbenézett a még idegen szobán - az ablaktalan, optik-diódával teleépített falon, az ágyon, a tárolószekrényen, az alacsony asztalkán és a mágnesszéken.

Nem, nem, ez nem igaz. Ő jönni akart.

A fejesek pedig beválogatták.

Egy utolsó sóhajjal kilépett a félrecsusszanó ajtón.

A szenzoros fény kialudt.

***

Halk koppanással tette le maga elé a teáját, és leült.

Az asztal egy másodpercre elhallgatott.

- Ezt nézd - bökött feléje Dominic, majd visszafordult a mellette ülő Josephine-hez, akin még mindig a szkafander alá vett ruhácskája volt. Vendégnek nézett ki vele az ő indigó és bézs kezeslábasaik között. - A gyerek... - akarta folytatni Dominic, Josephine azonban a szavába vágott.

- Szia, jól vagy? - mosolygott rá, aggódó pillantást vetve Jules bekötött baljára.

- Aha - felelte Jules, miközben kezét gépiesen az asztal alá ejtette. - Gratulálok a kilövéshez. - Ehhez aztán mondani akart még valamit, amiben benne van, hogy milyen elképesztő az, hogy két tonnányi robbanóanyag alattad alig egy perc alatt a sztratoszférába lök, egy újabb perccelkésőbb már hetven kilométer magasan vagy a mezoszférában, majd további két perc múlva kint az exoszférában, az űrben, a gravitáció nélküli semmiben, és a rakéták egyre fogynak mögüled, míg az egész építményből csak az űrhajó marad, a kis babaház... és aztán egyszer csak célba érsz.Szóval valami olyasmit, hogy az, ami most történt vele, fantasztikus és félelmetes. Akárhogy próbálta azonban mindezt értelmes angol szavakká formálni, valahogy minden túl bénán hangzott volna, így végül aztán nem is mondott semmit.