Smaragd Adventi Kalendárium 2023

Haupt-Kutas Mónika: Az első gyertya

Olyan távolinak tűnik már az az idő, mintha egy előző életben történt volna, hogy vidéken éltem és tanítottam. Pedig csak hat éve annak, hogy a fővárosba költöztem. Mégis, annyi minden történt azóta, hogy tulajdonképpen csak kapkodom a fejem az események viharos egymásutánjában.

Vannak azonban olyan emlékek, amelyek visszatérnek, és megelevenednek egy jókor és jó helyen elhangzó hívószóra. Ilyen az advent is. Most, hogy közeledik az év vége, s vele az ünnepek, nem is egy, hanem mindjárt három is, újra erőt vett rajtam a nosztalgia...

Ahogy beköszöntött az év utolsó hónapja, máris azon kezdtem gondolkodni, mit is ajándékozzak a szeretteimnek karácsonyra. Mintha ez még nem lett volna épp elég feladat, az is felrémlett, hogy pár nap, és itt a Télapó, így édesség nélkül sem hagyhatom a szüleimet, hiszen jó pár éven át tartott az a kedves szokásunk, hogy megfordítottam a sort, és én csempésztem mikuláscsomagot idősödő őseim papucsába. A mulatságos az volt benne, hogy épp úgy örültek a nem várt ajándéknak, mint én első éveim során.

A nagy, családi ajándékozások közepette az első decemberi vasárnappal egy másik időszak is kezdetét vette. Az iskolában, ahol tanítottam, sok éven át hagyománnyá vált, hogy megünnepeltük az adventet. Félreértés ne essék, természetesen nem csődítettünk be mindenkit az iskolába vasárnap, hogy gyertyát gyújtsunk, helyette a hétfő reggelek váltak emelkedett hangulatúvá.

Jól emlékszem még, milyen izgalom övezte ezeket a korai órákat, legalábbis ami a kicsiket illette. Sokban hozzájárult ehhez, hogy már a hónap elején felállítottuk és szép lassan feldíszítettük a karácsonyfát is, amely a folyosón eregette finom, gyantás illatát, fényeivel pedig folyton arra biztatta a gyerekeket, hogy minél többet időzzenek a hosszú folyosón, ahol a tanártársak nem győzték lassítani a nyargalászó ifjúságot.

Ám amikor eljött az első gyertyagyújtás ideje, minden elcsendesedett. Az osztályok szépen, rendezetten sorakoztak fel egymás mellett, és német dal csendült az esemény tiszteletére. Erre mindig büszke voltam. Németet tanítani, szinte csak németül beszélni egy olyan iskolában, ahol a német nemzetiség kimagaslóan megbecsült és ösztönzött, igazán megtisztelő volt.

Mintha még most is ott lennék, ha eszembe jutnak azok a percek. Lekapcsoltuk a világítást, csak a karácsonyfa égősora fénylett a hideget lehelő bejárattal szemben, miközben a reggeli szürkeség igyekezett mindenhová bebújni, és ásítást lopni az álmos gyerekek éneklő szájára. Mégsem adtuk meg magunkat a téli félhomálynak. Igazgató nénink ugyanis a zsebébe nyúlt, és narancssárga papíros gyufásskatulyát húzott elő belőle. Aztán a karácsonyfa mellé állított kis asztalka mellé lépett. Szépen leterített, fehér abroszon állt a díszes, szemet gyönyörködtető adventi koszorú. Rajta négy gyertya az advent hetei szerint.

A gyerekek, főleg a kisebbek, nyakukat nyújtogatva lesték, melyiket gyújtja meg először, melyik ontja még fényét néhány percig a félhomályos folyosón, amíg be nem csengetnek. Varázslatos látvány volt a színes égők mellett égő egy szál gyertya, amelynek lángja mégis versenyre kelt erősségben a színes fényekkel, sőt valamiképp még nagyobb ünnepélyességet kölcsönzött az alkalomnak.

Igazgató néni beszélni kezdett. Fontos, szép dolgokról szólt. Szeretetről, hitről, jó viselkedésről mesélt a reggeli csendben, s hiszem, hogy sok kis diáknál talált halló és értő fülekre. Szépek voltak ezek a reggeli összejövetelek, s ha az embernek éppen nem volt első órája, időzhetett még kicsit a valódi csend és nyugalom ölelésében, miközben csak távolról hallatszott a zárt teremajtók mögött megkezdődött tanítás.

Ahogy telt-múlt az idő, a takarítónéni lépett oda csendesen az asztalhoz, és egy halk lélegzetvétel után elfújta a gyertyát, ahogyan azt a gondjaira bízták.

– Jaj, Magdika! Hagyhattad volna még egy kicsit! – szóltam rá kedvesen, de kicsit elmarasztalóan.

­­– Visszagyújtsam, kedveském? – kérdezte anyáskodóan. – Bár nem kéne, mert nincs több gyertya, és nem tudom, lesz-e utánpótlás, ha ez elfogy a sok használattól...

– Ó, akkor majd én hozok egy újat! – forrongott bennem máris a lelkes, érzelmes pedagógus.

– Nem kell! Költsed csak a pénzed anyádék ajándékára. Tudod már, mit veszel nekik? – tudakolta Magdika, aki jól ismerve és nagyon kedvelve édesanyámat még a fiatalabb időszakukból, alighanem a szívét, de legalábbis az ölelését minden bizonnyal elküldte volna neki.

– Még nem teljesen, de már töröm a fejem egy ideje – válaszolom gondterhelten.

– Bármit is veszel nekik, szerintem mindennek örülni fognak! – lépett oda hozzám a takarítónéni. – Na gyere, visszagyújtom neked azt a gyertyát még egy pár percre...

Öröm villant a szememben, ahogy a gyertya lángra lobbant, s mint szülinapi tortáját csodáló kisgyermek, úgy néztem a fényét. Jól tudtam én, hogy ez a fény nem kívánásra való, mégsem tudtam megállni, hogy ne kérjek titkon nem egyet, de sokat, magamnak és mindazoknak, akiket szeretek. Magdika ott sepregetett körülöttem, amíg nézelődtem, nem szólt tovább egy szót sem, nem akart zavarni. Sok éve munkálkodtunk az iskolában, ki-ki a maga dolgában, de olyan szeretetteljes kapcsolat alakult ki köztünk, hogy tán a gondolatomat is ismerte. Sejtette, hogy van mit mondanom annak a kis pislákoló kanócnak.

Egyszer csak nyílt egy teremajtó, és egy kisfiú jött ki az első osztályból. Azt gondolhattam volna magamban, nézd csak, termékeny talajra hullott tanító nénijének intése, mikor figyelmeztette, hogy ne rohanjon a folyosón, ha nem gyanítottam volna azt is, hogy mosdózás ürügyén csak sétát akar tenni egy kicsit a matek vagy olvasás órától távol, s nem a jó viselkedés mintapéldáját prezentálja éppen. Somolyogva somfordált el mellettünk, aztán eltűnt a folyosó kanyarulatában. Még előtte odapislantott azonban a gyertyára, s ki tudja, mi minden futott át ravasz kis kobakján.

Elidőzött azért pont olyan soká, hogy majdnem meg is feledkeztem róla, úgy lefoglaltak kalandozó gondolataim. Halkan jött visszafelé, épp akkor, amikor az elfújáshoz készültem. Már éppen oda akartam hajolni, előtte azonban kezembe fogtam előrehulló hajtincseimet.

–Tanító néni! Elfújhatom én? – szólalt meg hirtelen közvetlenül mellettem.

Ránéztem, tiltakozni akartam, bekergetni a terembe, de olyan kiskutyaszemekkel nézett rám, hogy belém akadt a dorgálás.

– Jól van, hát nem bánom... – sóhajtottam megadóan. Óvatosan fordítottam egyet a koszorún, hogy felé álljon a gyertyaláng, és azt mondtam neki:

– Fújd el gyorsan, aztán irány a tanterem!

A kisfiú mély lélegzetet vett, s akkora szelet csapott, hogy még a koszorú mögötti faliújság papírjai is táncolni kezdtek.

– Na, eredj csak, eredj! – szólította meg most már a közelben dolgozó Magdika is. – Még a végén felgyújtod a faliújságot!

A kisfiú először megrezzent, de aztán elégedetten nézett rám, és eliramodott az első osztály felé. Magdika utánanézett, aztán rám pillantott. Arcán kedves mosoly terült szét.

– Meggyújtsam neked még egyszer, tanító néni?

– Köszönöm, nem kell – feleltem félszegen. – Megyek, még van dolgom, mielőtt elkezdődik az első órám.

– Legyen szép napod, kedveském! Anyát pedig üdvözlöm! – mondta most már elmenőben.

Akkor még nem sejtettem,hogy utoljára adom át az üdvözletét. Édesanyám az angyalok közé költözött,engem pedig Pestre szólított az élet. A következő éven új igazgató nénigyújtotta meg az adventi koszorú gyertyáit és beszélt a szeretet erejéről,amelyet mi, tanító nénik minden nap érezhetünk és éreztethetünk, ha jólvégezzük a dolgunkat.