Végzet(em) B.E.F.E.J.E.Z.E.T.T!!

24.rész

Hamar eltelt ez a két nap, azt vettem észre, hogy hazafelé repülünk. Alig vártam, hogy leszálljunk és találkozzak Haunterrel.

Tegnap nem beszéltünk egymással csak egy üzenetet írt.

Haunter: Szia édes! Sajnos bent ragadtam a bárban nagyon sok dolgom van, mire végzek valószínű te már aludni fogsz, úgyhogy már nem hívlak! Majd később kereslek! Csók 😘

Én: Rendben! Akkor később! Csók 😘

Valahogy rossz érzés kerített hatalmába, olyan furcsa volt, de csak bebeszélem magamnak. Minden rendben nem sok minden történhetett ilyen rövid idő alatt, nem igaz? Megint rémeket látok, abba kell ezt hagynom! Nem meséltem Haunternek apáról vagy a hétvégéről, de megígértem neki, hogy ha hazaérek elmondok mindent. Akkor este nem akartam erről beszélni, csak azt akartam, hogy vele lehessek, elakartam mindent felejteni, őt akartam semmi mást. Nemsokára földet érünk és láthatom, megakarom kérni, hogy kísérjen el a szüleimhez, lehet korai és őrültnek tart majd, de nem érdekel. Szeretem ezt a férfit és bebizonyította nekem, hogy bízhatok benne. Túl tökéletes, hogy igaz legyen!
Gondolataimból a kapitány hangja rángatott vissza. Megérkeztünk!
Olyan izgatott lettem mintha csak a karácsonyi ajándékomat akarnám kicsomagolni. Ahogy elhagytuk a terminált és megláttam Hauntert szinte futva tettem meg a köztünk lévő távolságot. A nyakába borulva öleltem magamhoz. Finoman megfogta a derekam az egyik kezével, a másikat az arcomra rakta és megcsókolt. A csók olyan volt mintha ez lenne az első és egyben az utolsó is. Megrémisztett.
-Szia holdacska! Hiányoztál! Mehetünk? Mennél előbb magam alatt akarlak tudni!-mosolygott rám.
-Szia! Nekem is hiányoztál! Mehetünk!-hajoltam oda egy újabb csókra.

Kézen fogva mentünk az autóig, de azt éreztem valami nem stimmel vele. Valahogy más most. Szólnom kell neki a hétvégéről és arról is hogy, most nem tudok hozzá felmenni. Haza kell mennem táskát és ruhákat cserélni, mert este indulni akarok anyuékhoz.

-Tudnánk esetleg beszélni?-kérdeztem
-Persze, nemsokára odaérünk hozzám és beszélünk, én is akarok valamit mondani neked!
Megint rossz érzésem kezdett lenni, de próbáltam elhessegetni.
-Hozzám vigyél kérlek, haza kell mennem!
-Mi? Mért kéne haza menned? Van nálam egy két ruhád és gondolom a táskában is van ruha!-bökött a fejével a kézitáskámra.
-Igen, ez igaz de..-sóhajtottam fel, majd elkezdtem elmesélni neki, hogy mi történt apával és szeretném őket meglátogatni, aggódok, megszeretnék a saját szememmel győződni, hogy nincs nagy baj.
Egyenlőre nem említem, hogy kísérjen el, mert úgy látom nem igazán boldog, hogy itt hagyom.
-Édes megértem, hogy haza akarsz menni tényleg. De nem lehetne, hogy reggel indulj el? Nem láttalak 2 napja, szeretnék veled lenni egy kicsit, akkora kérés ez? Beszélni akarok veled!
-Vasárnap beszélünk! Bepótolunk minden kiesett percet, ki se kelünk az ágyból ígérem-próbálkoztam de sikertelenül. Mint aki nem akarta meghallani amit mondtam neki.
-Rendben, menj csak el, én úgyse számítok senkinek! Megszoktam már!-morogta az orra alatt.
Mi a franc baja van? Most tényleg ezt mondta nekem?
-Mi ütött beléd? Mért beszélsz velem így? Megharagudtál azért mert megakarom látogatni a szüleimet? Téged is elakartalak hívni, de nekem támadtál mielőtt lehetőségem lett volna rá!-mondtam de már folytak a könnyeim.
Rosszul esett mert így viselkedik velem. Nem tudtam hova tenni mért van tulajdonképpen ennyire kiakadva.
-Semmi nem ütött belém, csak a barátnőmmel akartam lenni ma este, ennyi történt! De menj csak el, én nem megyek!-morogta
-Jobb is ha nem jössz és tudod mit, nem is szeretném ha jönnél!-zokogtam
Megállt a kocsival, akkor néztem csak fel, hogy megérkeztünk hozzám! Nem szólt semmit csak meredt maga elé és a kormányt markolászta.
-Luna, én...-kezdte volna el de megállítottam, rohadt pipa vagyok, most nem akarok vele beszélni, látni se akarom!
-Ne, hagyj most! Nem tudom mi bajod van de nem érdemeltem ezt, hogy így beszélj velem!-kezdtem el még jobban sírni.
Elegem volt belőle és ebből a beszélgetésből is. A táskámért nyúltam és kiszálltam az autóból. Nem mozdult. Megpróbálni se akart visszatartani, csak meredt előre, seggfej! Az ajtóhoz érve még hátra néztem a vállam felett, hátha megbánta vagy meggondolta magát és utánam jön, de csak a kocsi hátulját láttam ahogy elhajt.
-Rohadj meg, Haunter Scott!!!-kiabáltam utána!

Éreztem, hogy valami rossz készülődik, de ennyire rosszra nem gondoltam. Mintha a szívemet kitépték volna a helyéről, próbáltam megmozdulni de nem ment, levegőt is alig kaptam. A lábaim remegtek, nem tudtam tovább talpon maradni lecsúsztam a fal mellett és sírtam.

Mi történt vele?? Most akkor vége? Ennyi volt.....