affection.-(Thiam AU. ff.)

¤2¤

Agresszív impulzus-kontroll zavar . IED. Ezzel diagnosztizálták nyolc éves korában, miután a dühkitörései, és az agresszívítása kontrollálhatatlanná vált. Tisztán emlékezett az édesanyja arcára, amikor az orvos közölte vele. Aznap délután bezárkózott a szobájába, és csak sírt. Másnap úgy tett, mintha mi sem történt volna. Úgyanúgy reggelit készített a fiának, leültek az asztalhoz beszélgetni, még nevetett is! De, Liam látta a kisírt szemeit, a fáradságot, az aggódalmat megbújni. Látta, ahogyan remegő kézzel szorongatja a szája előtt tartott kedvenc bögréjét. Jenna erős asszony volt, mert mindezek ellenére mosolygott. Liam előtt mindig leplezni próbálta a valós érzelmeit, próbált nem a fia előtt összetörni. Valójában csak kevesen tudták, hogy három év elteltével is magát hibáztatja, amiért a férje így viselkedett velük. Bántalmazta őt, és Liam-et. Ivott a fiúk előtt, nem foglalkozva azzal, hogy a tulajdon öt éves gyermeke a nappaliban játszik a tévé előtt. Azzal sem foglalkozott, amikor Liam a lépcső tetejéről, sírva figyelte, ahogyan az apja ájulásig veri az édesanyját. Ha lehunyta a szemét, sokszor eszébe jutott a jelenet. Talán soha nem fog tőle szabadulni, sokszor még az álmaiban is visszatért, de olyankor nem tudta megmenteni az édesanyját. Jenna évekig tűrt. Csak tűrt, és tűrt, amiért rettenetesen utálta magát. Gyenge volt, mert hagyta, hogy a férje bántsa Liam-et. Annyira rettegett, hogy nem volt képes megállítani a férfit. Hónapokig nem mert belenézni a tükörbe. Több réteg ruha mögé kellett elrejtenie a saját, és a fia testét is, akinek a kórházban igazolásokat kért, csak hogy ne kelljen átöltöznie a többiek előtt testnevelés órára. Liam hét éves volt, aznap tartották a születésnapját, de sajnos nem hívhatott meg senkit, így a bulija elmaradt. Jobb is. Az édesapja aznap nem csak ivott, hanem kábítószerezett is. Teljesen kifordult magából. A házban létező összes ablakot kitörte, neki esett a bútoroknak is, és a tévé sem úszta meg. Jenna ruháit szétszabdalta, miközben folyamatosan azt hajtogatta, hogy a nő megcsalja őt. Liam a konyhában ült a tortája előtt. Emlékezett, hogy mennyire szerette volna elfújni a gyertyát, és kívánni valami szépet! De, aztán Jenna felállította a székről és a bejárat felé terelte. Nem jutottak sokáig, mert az apja visszarángatta az édesanyját. Ütötte, ahol tudta, a parkettán rúgdosta, Liam meg csak sírt. Amikor az anyja elájult, az apja vérágas, eszelős tekintettel fordult felé. A fiú tudta, hogy futnia kell, Jenna ezt tanította neki! Sikerült a lépcső közepéig felérnie, már majdnem az emeleten volt..Az apja megragadta a lábát, és egyszerűen ledobta a lépcsőfokról. Az anyja mellé esett, összegubózott, és csak sírt, miközben a kezét ölelte a mellkasához, ami olyan nagyon fájt. Utána már nem emlékezett sokra. Hallotta, ahogyan az apja fájdalmasan felüvölt, szirénák hangját, majd az édesanyja sírását. A kórházban ébredt fel. A keze gipszben, pár bordája eltört, de legalább az anyukája mellette volt, az apja meg börtönben. A szomszédjuk, Mr. Hannigan mentette meg őket, ő hívta a rendőrséget a törött ablakok láttán. Azt hitte betörtek Geyerékhez, úgyhogy azonnal értesítette őket. A férje tárgyalása után-ahol súlyos testisértést, valamint kábítószer birtoklásért elítélték-Jenna azt hitte, hogy most már minden rendben lesz. Hatalmasat tévedett, mert a java még csak akkor jött. Liam-et heti három alkalommal pszichológushoz járatta. Az eset után a fiú frusztrálttá, hallgataggá vált. Minden este rémálmok gyötörték, és nem egy alkalommal fordult elő, hogy összevizelte magát. Továbbá észrevette, hogy Liam a legkisebb, könnyen megoldható problémára dühösen reagál. Jenna jobbnak látta, ha szakemberhez fordul.
Liam nyolc éves volt, amikor az igazgató behívatta az édesanyját az iskolába. A folyóson ült, idegesen, könnyek között várta, hogy kijöjjön. Nem akarta megütni azt a fiút, de annyira felidegesítette! És, különben sem Liam kezdte az egészet, hanem ő. Rhoda Johns az ebédszünetben mellé ült. Aznap Mason nem ment iskolába, Liam mellett nem ült senki. Rhoda nagyon aranyos lány volt, a kékszemű fiúnak jó rég óta tetszett már. Ő volt Liam első gyermekkori szerelme, még óvodába is együtt jártak. Olyan vörös arccal ült ott, mint egy rák, amikor Rhoda megkérdezte hogy érzi magát, aztán a lány csak úgy beszélgetni kezdett vele. Nevettek, megosztoztak egy szendvicsen, és minden tök jól alakult, egészen addig, míg Aiden meg nem jelent. Liam hallgatott, nem akart visszaszólni, nem akart mérges lenni, nem pont Rhoda és a fél általános iskola előtt. De, a baj gyorsan megtörtént, amikor Aiden úgy döntött milyen vicces dolog lenne Liam-et nyakba önteni kakaós tejjel. A ragacsos, édes lötty belefolyt a ruhájába, összetapasztotta a haját, sőt a nadrágja eleje is olyan lett. Az étkezőben mindenki rajta nevetett, és ez volt az a pillanat, amikor teljesen elkattant az agya. Nekiment Aiden-nek. Csak ütötte, és ütötte, míg egy tanár szét nem választotta őket. Pechére, Aiden beütötte a fejét az asztal lábába, eszméletét vesztette, úgyhogy még a mentőket is ki kellett hívni. Rhoda elfutott, és attól a naptól kezdve, az általános végéig kerülte Liam-et. Miután az édesanyja kijött az igazgatói irodából egy szót sem szólt, csak megragadta Liam kezét, és kivezette az iskolából. Otthon leültette az étkező asztalhoz, és könnyes szemekkel, nehezen lélegezve közölte a fiával, hogy két hónap felfügggesztést kapott.
-Ez így nem mehet tovább kicsikém-suttogta akkor az édesanyja megtört hangon. Pontosan jól tudta, hogy mire céloz. Nehéz időket éltek, Liam meg csak halmozta a problémákat. Nem akart olyan lenni, mint az apja! Nem akarta elijeszteni magától az anyját, már csak ő maradt neki semmi más! Ijesztő volt szembesülni nyolc évesen azzal, hogy nem minden klappol vele. Úgyhogy beleegyezett abba, hogy Jenna elvigye őt egy specialistához, aki hosszú kivizsgálások során azonnal megállapította a problémát. IED. Olyan betegség, amivel az ember együtt tudott élni, de nem mindig. Kapott rá gyógyszert is, rendszeresen terápiára kellett járnia. Sokszor csak ő, és a mentora volt, akivel néha elmentek csoportos beszélgetésekre, ahol olyan emberek voltak, mint ő. Húzta a fogát, de bármire képes lett volna azért, hogy az édesanyja szeresse őt, és ne a volt férjét lássa Liam-ben, akárhányszor csak ránéz. Az évek során sok nehézség akadt, amikor nem tudta kontrollálni a dühét. Elkezdett Lacrosse-ozni, abban reménykedve, hogy az majd segít leküzdeni a testében végigfutó, folyamatos haragot. Még szerencse, hogy a lacrosse agresszív sport, mintha pont neki találták volna neki. A mélypontjai csak akkor jöttek elő, amikor elbukott. Amikor összeverekedett a folyóson, amikor bosszúból meghúzta az osztálytársa autóját a lakáskulcsával, amikor egy meccs közben nemes egyszerűséggel betörte az ellenfél kapitány orrát, csak mert olyan durván fellökte. Vagy amikor ráüvöltött az anyjára, és a falnak vágott egy tányért közvetlenül Jenna feje mellett. Olyankor összeomlott, sírt az anyja karjai között magát hibáztatva, utálva az egész lényét, míg el nem aludt. Mindig ez történt, de az édesanyja soha nem hagyta magára, csak annyit kért, hogy szedje a gyógyszereit. De, Liam ezt az egyet soha nem tudta betartani. Az a gyógyszer pokoli volt! Nyílván azokon a napokon, amikor nem érezte lelkileg túl jól magát, akkor bevette, de amúgy nem. Mindig álmos volt tőle, nehezen koncentrált, és nem érzett. Mintha nem önmaga lett volna. Még a jogosítványt sem tehette le! Ő volt az egyetlen tizennyolc éves a gimiben, akinek nem volt jogsija sem pedig autója. Állandóan cipeltetnie kellett magát, meg buszoznia. Röhej.
Sóhajtva hajtotta hátra a fejét a kanapén, arcát a fehérre meszelt plafon felé fordította. A nappali csendjében hallotta, ahogyan a szíve aggódalmasan rándul össze. Félt a holnapi nap miatt, mert tudja jól, hogy mi vár rá. Befogják hívatni Jennát, és elfogják tanácsolni. Lehet az edző még a csapatból is kirúgja majd. Fájt belegondolni, hogy elveszítheti a posztját, az esélyt, hogy bekerüljön egy jó egyetemre, azért mert megint idióta volt! Miért kellett megvédenie Nolan-t? Jó, ez baromság, hiszen Nolan a legjobb barátja, és persze, hogy megfogja védeni történjen bármi...De, miért pont ma kellett ez? Így is olyan szar napja volt! Miért?!
-Scott hívott.
Liam, tekintetét lassan szakította el a plafontól, majd szemöldökét felvonva nézett a hátát falnak támasztó fiúra.
-És?
Theo megvonta a vállát. Karjait összefonta, kék kapucnis pulóver fedte mellkasán-Boston Eagles, valamint az iskola címére díszelgett rajta-, bokáit egymás előtt kereszetve döntötte oldalra a fejét, miközben pimasz mosollyal az arcán nézett Liam-re. Liam nagyot nyelve kúszott feljebb a kanapén. Idegesen játszadozott az ölébe ejtett ujjaival.
-Aggódsz, mi?
A kékszemű összehúzva szemöldökeit, megrázta a fejét.
-Szerinted?!
Theo nevetve lökte el magát a faltól. Liam szemeivel követte végig Theo mozgását. Látszott a testén-annak ellenére, hogy bő pulcsit és farmert vizselt-, hogy sportoló. Kezei a sok konditól hatalmasak voltak, kézfejein duzzadt erek sokasága sorakozott. Liam-nek lapos volt a hasa, a keze sem volt brutál vékony, de Theo-hoz képest, ő úgy nézett ki, mint egy tizenkét éves fiú. Theo szokásos lazasággal foglalt helyet mellette, egész törzsével felé fordult. Ajkain féloldalas mosoly ült, miközben játékosan csillogó zöld szemeivel, türelmesen nézte Liam-et. A fiú legszívesebben odahajolt volna, hogy eltűrje a homlokába hulló, őt borzalmasan zavaró, barna tincseket. Theo felsóhajtott, mielőtt megszólalt volna.
-Eltörted Gabe orrát, a szemöldökét felszakítottad, de amúgy nem olyan vészes..Kapott pár öltést, ennyi. Azt mondja ma estére bent tartják-Liam megkönnyebbülten dőlt hátra. -De, ez nem azt jelenti, hogy te megúsztad!-emelte meg a hangját Theo-Holnap reggel lesz egy kellemes találkozód az igazgatóval. Anyádat is értesítették, csak az a szerencséd, hogy dolgozik, és nem vette fel.
Liam szemei a rémülettől hatalmasra tágultak. A telefonja biztosan megállás nélkül csörögne, ha az édesanyja fülébe jutott volna a hír. Valóban szerencséje volt. Viszont, már előre félt a holnap reggeltől. Jenna egy hosszú, kórházi műszak után, pihenés nélkül, a haza vezető út helyett mehet majd az iskolába, ahol végig hallgathatja, hogy a fia mennyire erőszakos, nehezen kezelhető alak. Mindig ez volt, mindig ezt mondták, és ezúttal biztos is volt abban, hogy majd eltanácsolják. Ugrott a jövője, az anyja utálni fogja, és örök szobafogságra ítéli majd. A szobájában fog meghalni, magányosan, egyedül.
-Nekem végem-nyögte fojtott hangon, arcát a tenyerébe temetve.
-Reméljük, hogy nem. Scott nem fogja hagyni, és akármekkora seggfej is Finstock tudja jól, hogy te vagy az egyik legjobb játékosa. A bajnokság előtt nem hullhat ki a csapatkapitány-magyarázta Theo a vállát megvonva. Liam-et egyáltalán nem nyugtatták meg a szavai. Pont ez az, hogy ő volt a csapatkapitány! A kapitány, aki nem veszítheti el csak úgy a fejét! Be kellett volna fognia a pofáját, és hagyni, hogy Nolan saját maga oldja meg a problémáit. Viszont azzal, hogy félre áll saját magát hazudtolta volna meg. Ő mindig kiállt a barátai mellett. Soha nem hagyott senkit a szarban, ha kellett saját magára vállalta a balhét csak azért, hogy a barátai megússzák. Neki amúgy is mindegy volt. Ő már egy ideje megbélyegezve lébecolt, megszokta.
-Haza kéne mennem-motyogta a fiatalabbik. Fintorogva nézett le a kezeire. Bütykei felhorzsolódtak. Rászáradt vér éktelenkedett a kézfején, amely végig folyt az alkarján egészen a könyökéig. A sajátja, meg Gabeé keveredett egymással. Undorodott még a gondolattól, meg saját magától is.
-De, nem akarok egyedül lenni-suttogta megtörten, nagyot nyelve fordította fejét Theo irányába. Theo őt nézte.
-Akkor maradj-nézett a szemébe. Olyan természetesen mondta, olyan könnyedén, mintha nem is lenne olyan nagy dolog. Pedig az volt, Liam szemében hatalmas dolog volt.-reggel együtt mehetünk iskolába.
Liam bólintott, fejét felhúzott combjaira hajtotta.
-Fürödj le! Büdös vagy-húzta fel az orrát fintorogva Theo, mire Liam sértődötten felhorkant. Felemelve a fejét Theo-ra meredt, aki értetlenül húzta fel a szemöldökét.-Mi van? Még mindig az átizzadt mezedben vagy!
-Mintha nem tudnám!
-Hát, eddig nem úgy tűnt, mintha zavarna.
-Mert jelenleg ez a legkisebb gondom-húzta el a száját, és bár valóban érezte a saját izzadságát, inkább elhallgatott, mert tudta jól, hogy feleslegesen vitatkozik. Theo-nak volt igaza.
Theo fejét rázva dörzsölte meg nadrág fedte combjait, mielőtt felállt volna a kanapéról.
-Menjél! Aztán rendelünk valamit enni, mert már kilyukad a gyomrom-morogta, kényelmetlenkedve simítva végig a hasán. Liam a szemeit forgatva állt fel, és visszatartva további szemtelen megjegyzéseit, a szűk folyóson végig trappolva benyitott az üres fürdőszobába. Elég jól ismerte már Theo belvárosi,- a szülei által vásárolt puccos- lakását ahhoz, hogy tudja itt mindig hihetetlenül forró a víz. Vagy két percig keresgélte a megfelelő hőfokot, míg be tudott lépni a párás zuhanykabinba. Fejét a hideg, fekete csempének támasztotta, miközben arcát a langyos víz sugár felé fordította. Haját a víz a koponyájához tapasztotta, végig folyt az arcán, a véres, sérült bütykein, és hirtelen észrevette, hogy mennyire fáradt is valójában. Zúgott a feje, az összes izma, nem csoda, hiszen az összes tartalék energiáját is felhasználta. Még sem lehet annyira hiperaktív, ha kilenc órakor az ágyába kívánkozik. Fáradtan kel, fáradtan veszéli át a napot, fáradtan fekszik..Erről is csak az a hülye gyógyszere tehetett, de legalább nem kellett már olyan magas dózisban szednie, mint előtte. Sokszor napokig nem járt iskolába, egésznap aludt, míg a szervezete hozzá nem szokott a gyógyszerhez. Ha a szülei nem voltak otthon, Mason ment át hozzá iskola után, hogy megetesse és lefürdesse. De, a mai nap történései után, lehet, hogy az édesanyja majd jól visszaküldi a terápiára, aztán át orvosához-akit így is havonta kétszer látott-aki természetesen megemeli az adagját. És, akkor pápá lacrosse, meg szociális élet, újra magába fogja nyelni a saját ágya, és a saját önpusztító gondolatai.
A tüsfürdőért nyúlt, amikor a zuhanykabin ajtaja kinyílt. A válla felett átnézve, szemöldökét megemelve figyelte, ahogyan Theo ártatlanul mosolyogva belép mellé.
-Hát te?-kérdezte a fiatalabbik, miközben rendületlenül súrolta a rászáradt vért a karjairól. Gabe makacs nyomot hagyott a bőrén..
-Jöttem zuhanyozni-szólt, mintha nem lenne egyértelmű.
-Várj a sorodra! Különben is, te mondtad, hogy fürödjek meg-tárta szét karjait a kékszemű fiú, majd újra a zuhany alá dugta a fejét, és hagyta, hogy a folyó víz lemossa testéről a habos tüsfürdőt. Behunyta a szemeit, és úgy tett, mintha Theo ott sem lenne.
-Azt nem mondtam, hogy egyedül gyere.
-Ki ne találd, hogy spórolni akarsz, és csak ezért jöttél-morogta a fiatalabbik, kicsalva Theo-ból egy halk, kuncogásnak tűnő hangot.
Liam egész testében megremegett, amikor Theo bezárva a köztük lévő kis távolságot elé lépett, ezzel együtt pedig átkarolta a derekát. Remegve hunyta le a szemét, fejét a csempének támasztotta, miközben igyekezett egyenletesen levegőt venni.
-Miattad jöttem-Theo arcát Liam nyakhajlatába temette. Szorosan húzta magához a fiút, míg meztelen testük végül érintkezett egymással. Liam ajkai közül halk sóhaj szakadt ki, szemeit csak lassan merte kinyitni. Ujjai automatikusan csúsztak végig Theo mellkasán, egészen fel a fiú arcáig. Hüvelykujjával megsimította rózsaszín, puha alsó ajkát, és az aprócska anyajegyet közvetlenül az arca bal oldalán. Zöld szemei vágytól csillogtak, őt nézte, türelmesen mégis várva valamire. Mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, egyedül a szívverése árulta el a fiút. Theo közelebb hajolva támasztotta homlokát Liam homlokának. Liam érezte a fiú forró leheletét az arcának csapódni, nagyot nyelt, miközben Theo ujjai derekába vájtak.
-Még mindig szeretnéd, ha kimennék?-suttogta, orrával megbökve Liam arcát.
Liam hosszú szempillái mögül Theo ajkait nézte. Kiszáradt a torka.
-Nem, már nem-rázta meg a fejét, mire Theo elvigyorodott, és Liam füléhez hajolt.
-Akkor légy jó fiú, és térdelj le!
A fiatalabbik a szemeit forgatta, és anélkül, hogy elzárta volna a vizet lassan térdre ereszkedett Theo meztelen teste előtt.