Én Kicsi Novellám

Change

Felix

Minden fekete és fehér, sehol egy szín. Mióta az eszemet tudom, mindent így látok, ahogy az emberek nagyrésze is. Azt mondják, hogy vannak olyanok is, akik az egész életüket így élik le, mindezt azért, mert csak akkor láthatunk színeket, ha annak az embernek a közelében vagyunk, akit nekünk szánt az élet, de ez nem mindenkinek adatik meg. Ettől függetlenül lehetünk szerelmesek bárkibe és nem muszáj azzal együtt lennünk, aki a szivárvány párunk.

- Úgy néz ki, ez az utolsó doboz. – Ültem le egyre és megtöröltem homlokom az izzadságtól.

- De még ki is kéne pakolni mindent. – Terül el legjobb barátom a még lefóliázott kanapén.

- Nem ér rá holnap? Úgy elfáradtam.

- Nem fáradtál volna el, ha nem lenne könyvtárnyi mennyiségű könyved. – Piszkált Han nevetve rajtam.

- Néha rád is férne egy kis olvasás, nem csak a folytonos bulizás és ivás. – Szúrtam vissza nem mintha ezzel akkora baj lenne huszonévesen.

- Ha eljössz velem a beavatási hétre, akkor megígérem elolvasok egyet. – Kacsint rám kihívóan.

- Muszáj? Semmi kedvem nincs leégni a  tengerparton.

- Így legalább tudsz majd barátkozni és nem csak engem boldogítasz.

- Jó rendben, csak ne nyaggass tovább. – Kelek a dobozról és a szobám felé veszem az irányt.

Nagyjából megágyaztam magamnak, de mivel még nem tudtam volna elaludni így fellapoztam az egyik kedvenc könyvem a „The Untamed”-et.

Újra itt vagyok ezen a régi játszótéren, éppen homokból próbálok valamit alkotni, mikor valaki megzavar.

- Szia segíthetek?

Mikor felpillantottam, mintha az idő egy pillanatra megállt volna. Láttam halványan pirosló arcát, sötét barna haját és világosabb árnyalatú szemét. Piros póló volt rajta és egy zöld rövid nadrág. Akkor láttam életemben először színeket, de még a szüleimnek se mertem  elmondani. Azt a délutánt végig vele töltöttem és játszottunk, még neki se szóltam róla, csak reménykedtem benne, hogy másnap újra láthatom őt.

De nem így lett. Soha többet nem láttam azt a fiút.

Izzadtan riadtam fel, hogy újra ezt álmodtam, nem vagyok benne biztos, hogy tényleg megtörtént-e, de néha napján mindig ez történik, miután elalszom.

Kimentem a konyhába és töltöttem magamnak egy pohár vizet, hogy lenyugodhassak. Rápillantottam a falra felfüggesztett órára és rá kellett jönnöm, hogy pár percen belül amúgy is fel keltem volna az évresztőre így neki kezdtem a reggeli teendőimnek.
Ma még ki kell pakolnunk a cuccainkat és az egyetemen is be kell jelentkeznünk a beavató hétre.

El is kezdetem elrendezni a cuccaimat a szobámba, mire ezzel végeztem barátom is felkelt így folytathattuk a nappaliban és a konyhában. Lekerült az összes fólia és pár órával később elég otthonosan sikerült berendeznünk a lakást.
Csípőre tett kezekkel vizslattam a munkánkat és meg kellett vele elégednem.

- Akkor indulhatunk is. – Villantott rám egy rafinált vigyort.

- Ugye tudod, hogy csak a te kedvedért csinálom az egészet, na meg nem akarok egy hétig egyedül ücsörögni itt. – Válaszolom unottan.

- Tudom, tudom. Na de gyere, még a végén elkésünk. – Rántott magával.

Körül-belül egy fél óra alatt oda értünk az egyetemre és beálltunk a mérnöki kar elött kígyózó sorba. Hozhattam volna magammal egy kis olvasni valót, mert már láttam előre, hogy ez nem lesz gyors menet.