Ne verj át!

kilencedik fejezet

• Noel szemszöge •

Reggel amikor kinyitom a szemem ismeretlen dolog történik.
Ott fekszem egy lánnyal akit szorosan ölelek , és a haja elterül a melkhasomon.
Nem akarom felébreszteni , igazából azt akarom ,hogy ez a pillanat örökké tartson. A haját piszkálom ,  szagolom , és próbálok minden egyes pillanatot az emlékezetembe vésni.

- Ümmmm - nyöszögte - Jó reggelt.

- Neked is kiscsillag.

Annyira természetes volt a helyzet mintha ezer éve így ébrednénk egymás mellett minden nap. Mintha egy pár lennénk.
Holott erről szó sincs.
A közelében sem vagyunk annak ,hogy egy pár legyünk.
De legalább már nem utáljuk egymást. Vagyis én biztosan nem. És szerintem már ő sem.
Viszont nem ismerjük egymást annyira ,hogy együtt legyünk. És igazából soha nem is akartam senki mellett elkötelezni magam... vagyis azthiszem egészen mostanáig.

- Mennyi az idő?

- Fél kilenc - pillantottam a telefonomra.

- Fél kilenc? - tért észhez Lottie - Mennünk kell , most! Egy óra az út,és azt mondtam otthon tízre haza érek! - felállt és kapkodni kezte a ruháit a földről - Hol van a..

- Ezt keresed? - lóbáltam a melltartóját.

- Add ide! - ki akarta kapni a kezemből de nem sikerült neki - Noel , erre nincs idő!

- Előbb egy csókot! - hajoltam le hozzá - Gyorsan kiscsillag sürget az idő!

- Minden reggel ennyire bolond vagy? - két kezébe vette az arcomat és megcsókolt. Annyira lágyan , hogy majd elolvadtam tőle.

- Nem minden reggel, de ma különösen!

Hazafelé Lottie egész végig engem bámult. Igazából egyeltalán nem zavart , mert ha nem az útra kellett volna koncentrálnom én is csak őt nézném.

Hazavittem a lányt aki mellett először ébredtem fel.
Amint belépek a házba anya kiabál is a konyha felől ezért csak ledobom a cuccomat a lépcső aljába.

- Itt vagyok anya ne kiabálj! - araszoltam be - Mi ez az illat?

- Új receptet próbálok - sürgölődött össze vissza.

- Á Noel megjöttél! - jelent meg apa is - Van egy jó hírem. Sikerült kiderítenem ki volt a lesifotós és elő fogják venni őt és az ujság szerkesztőségét is, amiért lehozták a képet, mivel még kiskorúak vagytok - ecsetelte apa.

- Komolyan? Ezzel foglalkoztál tegnap óta?

- Persze! A fiam vagy, és minden áron megvédelek. Ez a család a mindenem!

- Ohhh szívem annyira szeretlek - ölelte meg anya apát.

- Köszönöm apa - hálálkodtam - Komolyan!

- De várjunk milyen lány? Hogy hívják?

- Charlotte vagyis Lottie - igen nem akartam elmondani nekik ki a lány , de ezek után nem félek a szüleimnek bármikor beszélni róla főleg azok után amit apa tett.

- Lottie. Charlotte. Tudod - fordult felém anya - Az anyukámat azaz a nagymamádat is így hívták. Talán ez a sors! - kacsintott rám.

- Milyen sors? Én nem hiszek az ilyesmiben.

- Hát fiam pedig kellene - nézett rám apa is - Lizzyvel is a sors hozott össze.

- Szimpla véletlen nem lehetett? Hisz egy suliba jártatok.Tudom , hogy azt hiszitek a sors keze volt a dologban , de mivan ha csak szimplán véletlen?