•TIZEDIK RÉSZ•

1.7K 120 17
                                    

•Weston Miller•
- Nagyon szédül? - kapok a karja után mikor megbotlik egy kicsit.

- Nem annyira. Beütöttem a fejem. - adja a tudtomra. Látszik rajta, hogy nincs jól, de tartja magát.

Az orrából most is folyik a vér, ezért a zsebemben kotorászva nyújtok felé egy zsebkendőt, amit megköszönve el is fogad. A pólója is véres, ami egy kissé ijesztő látvány.

- Biztos nem kellene bemenni a kórházba? - nem ártana ha látná egy orvos.

- Nem szeretem a kórházakat. - rázza meg a fejét. - Kialszom magam és jobban leszek.

- Ha maga mondja. - hagyom rá. Nem olyan lánynak néz ki mint akit rá lehet venni olyanra amit nem akar. És van egy olyan érzésem, hogy nem tudnám rávenni arra, hogy bemenjünk a kórházba.

Csendben sétálunk egymás mellett, én pedig élénken figyelem, hogy mikor kell utána kapnom. Egyértelműen leszűrtem, hogy meg tudja védeni magát, de amikor megláttam nem is volt kérdés, hogy odamenjek-e. Nem azért mert róla volt szó, lehetett volna ott bármilyen nő, akkor is odamentem volna.

- Köszönöm, hogy hazakísért. - áll meg a járdán a házuk előtt.

- Nem tesz semmit. - bólintok. - Megvárom amíg bemegy.

Botladozva igyekszik az ajtó felé, de akárhogy is igyekszik a kilincset nem tudja lenyomni. A zsebében kezd kotorászni, de ideges sóhajából arra tudok következtetni, hogy nem találja a kulcsát. Megnyomja a csengőt, de senki sem nyit ajtót. Valószínűleg nincsenek itthon mert ilyen hosszú csengőszóra kizárt, hogy ne ébredjenek fel.

- Bassza meg. - üt gyengén az ajtóra.

- Nincs kulcsa? - lépek mellé.

- De van, csak nem találom. - nyúl újra a zsebébe. - Baszki, megvan. - mutatja fel nevetve. - Asszem nagyon eláztam.

- Nagyon úgy néz ki. - kinyitja az ajtót, de ahogy belép megbotlik a küszöbben és a földre esik. Lehajolva hozzá segítem fel, és csak akkor engedem el mikor már biztos vagyok benne, hogy tartja magát. - Meg tud állni?

- Remélem. - kuncogja halkan. Leveszi a kabátját és egyszerűen a földre dobja. - Jó éjt Mr. Miller. Kösz, mégegyszer. - meg sem várja, hogy válaszoljak, máris a lépcső felé veszi az irányt, pár másodperc múlva pedig eltűnik a szemem elől.

Hosszú másodpercekig nézek utána, és tudom, hogy haza kellene indulnom, de mégsem tudom így itt hagyni amikor látszik rajta mennyire nincs jól. Becsukom az ajtót magam mögött, és gondolkodás nélkül indulok utána fel az emeletre.

Nyitva hagyta az ajtót ami valószínűleg egy fürdőszoba lehet, de nem látom őt ezért benézek. Azt hiszem arra számított, hogy már elmentem, mert már nem takarja más a testét mint a fehérneműje.

Vörös szett fekete csipkével. Muszáj végigpillantanom a testén. Tökéletes, tényleg tökéletes. Lapos has, karcsú derék, formás fenék és karcsú lábak. Tökéletes méretű mellek, nem túl kicsi és nem is túl nagy. Eszméletlenül áll neki ez a csipkés szett. Pont olyan pokolian dögös mint ő. Két lábon járó kísértés.

- Azt hittem már hazament. - fordul felém amikor meglát. Nem takarja magát, és nincs zavarban amiért csak két apró ruhadarab takarja a testét. Mintha nem is lenne tudatában ennek.

- Csak meg akartam győződni róla, hogy nem lesz gond. - kényszerítenem kell magam, hogy a szemébe nézzek. Nehéz így a szavaira koncentrálni. - Vegyen fel valamit, megnézem az orrát. - a szavak a gondolataimat megelőzve hagyják el a számat. Haza kellene mennem.

Pokoli kísértésWhere stories live. Discover now