Royalty

19. Nemesi kötelezettségek

Az eleinte izgalmas utazás hamar uncsivá vált. Tutira elaludtam vagy kétszer, de a hercegem sem tűnt éppen zsengének. Talán a szekér rázkódásában volt valami kellemes, a csecsemőkoromra emlékeztető ringatás, ami miatt így megnyugszom.

Esetleg a mellettem ülő közelsége az, a megnyugvás, amit áraszt. Mert, bassza meg, ez vízválasztónak érződött. Miért? Én nem tudom, egyáltalán nem. Viszont attól függetlenül hadd képzeljek már be magamnak olyat, amilyet csak akarok!

Lényeg a lényeg, kezdett a dolog dögunalmassá válni, komolyan azt hittem, szétunom a fejem. Így a hercegem vállára dőlve szundiztam, néha ő csicsizett az én ölemben kifeküdve, mikor hogyan lett kedvünk ehhez az izgalmas mulatsághoz.

Viszont néha érdekfeszítőnek tűnt a táj, a kocsisnak eszébe jutott óránként elmotyogni egy mondatot, azt is csak informatív jelleggel. Tekintve, hogy több városon vágtattunk keresztül, azok bizonyultak a legérdekesebbnek, a végtelen erdők, zöld mezők gyorsan váltak végtelenül silánnyá.

Ezért gyakorlatilag egymást kezdtük szórakoztatni mindenféle kitalálós játékkal, taperolással, smárolással, ismerkedéssel. Egy ponton majdnem szex lett belőle, aztán a kocsis hátranézett, így még épp időben sikerült leállnunk a dologgal.

Az örökkévalóságnak érződő utazás után, pedig végre valahára kikászálódhattunk a hintóból. Szerintem hasonlóan szar érzés lett volna teljesen okésan is kijutni onnan, viszont a jelenlegi helyzet megkétszerezte az elbaszott részét, így Paeris vállába kapaszkodtam, miután gyakorlatilag kiestem a szekérből.

– Megvagy?

– Haldoklom, köhögök, fáj a mellkasom, szédülök, fáj a fejem... igen, megvagyok – válaszoltam neki feltápászkodva.

– Akkor jó. Beviszlek magammal a nemes csajhoz, ilyen állapotban szerintem nem sokáig bírnád egyedül.

– Igazad lehet. Vigyél be neki, és mondd meg, hogy megérkeztél te meg a kurvád! Egyébként... mi a francról kell tárgyalnod?

– Valami ivóvízellátásról. Szennyezett lett a vizük, így elég sokan meghaltak mostanság.

– Tehát nem járvány volt? – kérdeztem rá a már egy éve pusztító betegség okára.

– Nem, csak puszta idiotizmus.

– Amúgy... Paeris.

– Mi van? – nézett rám türelmetlenül, miközben csak nem hagyta abba a sétát. – Ne nézz így rám, most nincs idő dugni!

– Összekevered a baszásra hívó nézésem a komoly kérdést firtatóval.

– Lehetséges. Na, bökd ki, mit akarsz!

– Mi lesz velünk?

– Mármint kettőnkkel? – torpant meg egy pillanatra a kis szexim.

– Mivel mással? Mindegy, csak érdekel, ez a kapcsolat meddig megy el köztünk...

– Szeretlek, te is szeretsz, együtt vagyunk, gondolom. Vagy mire vágysz?

– Fogsz még ezek után együtt lenni az ágyasaiddal?

– Dehogy fogok! Le se tojnak, örülnek, ha elszabadulnak, nekem meg nincs szükségem rájuk többé. Befoltoztam az űrt a szívemben – magyarázta hevesen gesztikulálva. Még a kezemet is elengedte, úgy hátrált, ezért figyelnem kellett, nehogy elessen.

– Aztán mi lesz?

– Mármint?

– Ha meghaltam, akkor.