Mézédes alku

5.

Ötödik

Épp a váróteremben ülök, és azon gondolkodom, hogy mit fogok kezdeni a beteg anyámmal. Nem tudom hány kávét ittam meg ma. Egész este bent voltam, és vártam mikor jön valami orvos, hogy elmondja mi a helyzet, de hiába.

Nemsokára int a nővér, hogy mehetek hozzá. Fel is pattanok, és besietek a kórterembe. Anya rám emeli bágyadt tekintetét, és halványan elmosolyodik.

– Anya...– sietek mellé, és végig simítok a karján. Anya sóhajt egy nagyot.

– Sajnálom, hogy nem szóltam időbe...–mondja erőtlenül. Összeszorul a szívem, hogy így látom...

– Ugyan...Hazajössz hozzám és itt leszek veled, ne aggódj – nyugtatom meg.

Nemsokára taxiban ülünk anyával. Nagyon aggódom az egészségéért. Muszáj vagyok szabadságot kérni, és kicsit mellette lenni, hogy megnyugodjon.

Amikor hazaérünk, befektetem az ágyba és adok neki egy jó meleg teát.

Nem tudom, hogy mihez kezdjek. Az én életem is romokban van, most pedig az övé, a miénk...

Amikor később benézek hozzá, már mélyen alszik. Talán nekem is jobb lenne ha lefeküdnék pihenni. Elég zűrös napom volt. Előbb Ivan, most pedig anya...

Hiába forgolódom az ágyban, nem jön álom a szememre. Elhatározom, hogy kimegyek inni, és nézek valami sorozatot. Addig is el terelődnek a gondolataim. Hirtelen a telefonom csörgése zavar be.

– Isa! De jó, hogy felhívtál... – mondom sóhajtva. Most valakinek muszáj vagyok erről beszélni, különben felrobbanok!

– Hogy vagy? Csak úgy elviharzottál. Aggódtam érted!

– Igen...Anya nagyon rosszul lett. Kórházba került. – könnyek gyűlnek a szemembe, ha erre gondolok.

– Szóltál Ivan-nek? Mert elmentél, és utána keresett – baszki! Teljesen elfelejtettem!

– Nem szóltam neki...Leraklak és gyorsan elmondom neki! – mondom gyorsan, kinyomom, majd remegő kézzel beütöm a számát.

Csak csörgés közben esik le, hogy hogyan bánt velem...Kidobott mint egy kutyát. Már másodjára. Ez van, nincs mit tenni. Néha-néha kénytelen vagyok vele kontaktot létesíteni.

– Mr. Cartel.. – szólok bele amikor felveszi. Eszembe jut, hogy suttogta a nevem.

– Anastasia. Hol a fenébe voltál? – hallom a hangjában milyen mérges rám. Remélem nem rúg ki...

– Anyám kórházba került. Elég rossz állapotban van... Hozzá kellett sietnem – hazudom. Mondjuk félig igaz, mert az egyik oka valóban ez volt. A másik oka, hogy megsértett, és nem akartam látni.

– Oh, mi a baja? Jobban van? – hirtelen kedves és megértő lesz a férfi hangja. Most épp megsajnált? Megint eljátssza a " Csak a főnököd vagyok" játékot.

– Még nem igazán tudom...Az orvosok mást mondanak, mint amit anya és én gondol. Nincs jól,de jobban van mint reggel – megremeg az ajkam, miközben kiadom a szavakat. Már attól zokogni kezdek ha rágondolok, hogy anya nem lesz.

– Jól van...Maradj otthon a héten mellette.

– Mi? Tényleg? – kérdezem hitetlenül.

– Persze. Szüksége van most rád – bármi az oka annak, hogy ilyen figyelmes, pont jól jön.

– Köszönöm... – ezzel elnémul a vonal, én pedig kifújom a levegőt

Nehéz belegondolni, hogy nem lesz anya...

Nekem már csak ő maradt. Valamiért hiányolni kezdem Ivant. Olyan, mintha az egyik felem azt akarná, hogy mellettem legyen. Olyan mintha...Ő lenne a menekülő hely. Pedig alig ismerem, mégis igénylem...Milyen ironikus. Nem gondolkodva a telefonhoz kapom a kezem, és megcsörgetem.

– Mi a baj? – érkezik szinte azonnal a válasz. Már a hangja is megnyugtat. Bár tudnám miért viselkedem úgy, mint egy hisztis kislány...

– Nem... – baszki, mit mondjak neki? – Nem érzem magam stabilnak lelkileg. Nem jönnél...át? Csak hogy kicsit elterelődjön a figyelmem – jobb ötletem nem volt. De a valóságot közöltem. A puszta jelenléte megnyugtat.

– Biztos vagy ebben? – kérdezi bizonytalanul. Téged akarlak, baszki, vedd már észre! Legszívesebben ezt mondanám neki, de az milyen lenne...

– Igen. Kérlek. Csak egy...Baráti szívesség – persze. Baráti.

– Azonnal ott vagyok – mondja és elnémul a vonal.

Nem sokkal később, már jóval éjfél van,amikor kopognak az ajtómon.

Szinte rohanok, hogy kinyissam. Ivan egy üveg borral, és egy szál rózsával áll az ajtóban.

– Hoztam neked bort. Rád fér lazításképpen – nyújtja át, majd a rózsát is – Ezt pedig csak úgy.

– Köszönöm, aranyos...

Helyet foglal a konyhaszéken, nekem pedig egyszerre ver 200-al a szívem és nyugtat meg a jelenléte. Ezt hogy csinálják?? Hogy hoznak ilyen hatást ránk?

– Tessék –nyújtom át a poharat. Miközben átveszi, pár másodpercig elidőzik a keze az enyémen, de gyorsan elkapom. Csak barátok, Ani. Barátok!

– Na és...Hol van édesanyád? – kérdezi miközben bort önt.

– Alszik...Sajnálom, hogy csak úgy eltűntem. Sok minden zavart...

– Mesélj – épp a földet néztem, amikor is mozgást érzékelek magam előtt. Ő közeledik felém, és szorosan elém áll.

– Nekem mindent elmondhatsz – ösztönösen hátrébb tolom magam a székkel.

Ő kezdte el ezt játszani. Ne képzelje, hogy szórakozhat velem. Komolyan mondom, mint valami elbaszott regényben... Először közelebb húz majd ellök. Egyik pont sem tökéletes neki.

– Ne közeledj! – mondom játékosan, és megcélzom a mellkasát a törlőronggyal, ami szerencsémre felborítja a kezében lévő bort, és leönti az ingét.

– Basszus! Annyira sajnálom! – a szám elé kapom a kezem. Leteszem a kezemben lévő italt, és felkapok egy pár darab szalvétát. Törölgetni kezdem a mellkasát, de a folt sehogy sem múlik.

– Vedd le! Kimosom gyorsan – mondom egyből, majd leesik mit is fontolgattam magamban az imént: Nem kerülhetek közel hozzá. A meztelen felsőtestének nem fogok tudni ellenállni.

– Ugyan...Majd lemosom én, ne görcsölj rajta. Ez csak egy ing – azzal fogja, és lekapja magától. Elidőzök pár másodpercig a kidolgozott felsőtesten...

– Tetszik? – kérdezi mosolyogva, én pedig megforgatom a szemem.

– Csak add ide! – szólok rá, miközben mindent is próbálok nézni a testén kívül.