Szenvedélyes gyűlölet

1. Fejezet; Egy furcsa srác

A napjaimat sokáig egyedül töltöttem régen. Csak egy barátom volt, Isaac, de sajnos pár éve kiköltözött Olaszországba. Életem egyik mély pontja az volt, hogy a szüleim elváltak. Apám kiköltözött külföldre, ahol sajnos meghalt...szóval maradtam én, meg anya. Egy kis ideig elvoltunk egymás mellett. Szereztem is egy új, legjobb barátot; Emma.
Igazából nagyon külömbözünk egymástól... ő az a tipikus lány, aki mindig szerelmes, imád rajzolni, festeni, szereti az állatokat, az embereket és hatalmas szíve van. Én sajnos ezeknek teljesen az ellentéte vagyok. Nem kellett sok, hogy elviseljük egymást és legjobb barátnők legyünk. 

Szerettük a sulit... vagy legalábbis Emma, pedig én jó tanuló vagyok, csak hát a rajz... nem az én órám volt. A rajz tanár annyira utált engem, hogy sosem kaptam ötöst a munkáimra. Bár, nem is rajzolok szépen.

Emlékszem arra a borzalmas napra, mikor anya azt mondta, hogy el kell utaznia. Azt mondta, hogy csak egy hétre kell elmennie, de hát az egy hét már egy hónapja tart... szóval, egyedül élek, néha itt alszik Emma és, igazából ennyi.
Unalmasan telik minden egyes nap.

Már, este nyolc óra volt, mikor Emma felhívott:

– Szia! Átmehetek? Nagyon durva dolog történt velem! – mondta hevesen.

– Szia... oké, gyere! – válaszoltam neki, egy kicsit furcsálva, hiszen nem szokott ilyen izgatott lenni.

Pár perc múlva már kopogott is az ajtón. Kinyitottam neki és láttam, hogy szörnyen boldog.

– Mitől vagy ilyen boldog? – kérdeztem fürkésző tekintettel, mire bejött a házba.

– Emlékszel, arra a fiúra, akiről nemrég meséltem, hogy randiztunk?! – ült le izgatottan a kanapéra.

– Igen?! – kicsit gondolkoztam, de emlékszem, hogy valóban pár napja randizott valakivel.

– Szóval... igazából nem csak egyszer találkoztunk. Már vagy egy hónapja randizgatunk és megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője! – mondta fülig érő szájjal.

– Ez komoly? – őszíntén nem nagyon lepett meg a dolog, de az jó, hogy ő boldog.

– Igen!

Emma-nak be sem állt a szája. Folyton csak róla beszélt. De elhallgattam, hiszen már megszoktam nála, hogy ha valami miatt izgatott, akkor be sem áll a szája.

– Amúgy, szertném, hogy megismerjétek egymást! – jelentette ki, kicsit komolyabb hangnemet váltva.

– Jó!- vontam meg a vállamat. – És, mikor?

– Holnap! – mondta.

– Oké! – válaszoltam.

Emma-val rendeztünk, egy rögtönzött pizsama partit. Igazából végig beszéltük az éjszakát.

~Másnap~

Reggel, mindketten elég álmosan keltünk. Emma-nak, hamar elkellett valahová mennie, szóval megintcsak maradtam én és a magány.

A délután is szörnyen hamar eltelt. Emma azt mondta, hogy az eseményre, amire meghívott a barátja minket, elegánsan kell öltözni. Nem igazán szeretem az ilyen eseményeket. Na, mindegy.

A sminkemet megcsináltam és felvettem az egyetlen magassarkúmat.
Időben kész lettem, szóval Emma még átjött hozzám.

– Selena, nagyon csinos vagy! – nézett végig a lány.

– Köszi! – vontam vállat.

Még, egy kis ideig beszélgettünk és elindultunk az eseményre.
Mondanom sem kell, hogy a bokám könyörgött azért, hogy levegyem a magassarkút. Párszor Emma-ba kapaszgodva mentem, hogy ne tudjak elesni.

Amikor, megjöttünk láttam, hogy mindenki szörnyen csinos volt. Viszont kicsit ismerősek voltak nekem az emberek... amikor az egyikőjük, felém fordul, egyből lesokkolódtam...

– Emma? – néztem rá kérdőn.

– Igen?

– Figyelj... ők nem focisták? – kérdeztem.

– De! – felelte, mire én tátott szájjal néztem rá.

– Most miért nézel így? – nézett rám értetlenül, mire én magam elé néztem egy kicsit és furcsáltam, hogy neki ez ilyen természetes...- Marc, egy focista!

– Ezt, amúgy miért nem közölted velem? – erre pedig a lány vállat vont.

Emmát hátulról megölelte valaki... mind a ketten egyszerre megfordultunk és láttam, hogy Emma viszonozza az ölelést.

– Marc, ő a legjobb barátnőm, Selena! – mutatott be egymásnak és kezet fogtunk.

Egy kicsit beszélgettünk, mikor láttuk, hogy egy szörnyen magas, sötét hajú, fiatal focista Marc mellé lép... őszíntén, nem ismerem, de nekem nem szimpatikus.

– Szia! – köszönt Emma neki. – Ó, ő itt Selena, Selena ő pedig Hector...- a fiú kinyujtotta a kezét... kis hatás szünet múlva megfogtam a kezét. A focista elég beképzeltnek nézett ki...

Nagyon kellemetlen volt, hogy végig mért a szemeivel... már, nem bírtam tovább és ész nélkül rákérdeztem;

– Valami nem tetszik? – kérdeztem, komoly hangnemben. Mindenki rám nézett, én pedig átgondoltam a történést és lehet, hogy egy kicsit bunkóbb voltam a kelleténél.

– Nem tudom, hogy mi bajod van velem már most... – nézett rám Hector.

– Az, hogy megkérdeztem, hogy "valami nem tetszik", az nem azt jelenti, hogy bajom van veled! – néztem rá már szinte lángoló szemekkel.

–Tudod mit... nem kell engem kedvelned, de azért lehetnél kedvesebb! – jelentette ki nagyképűen.

– Hát, neked sem ártana, egy kis illem...- mondtam neki, mire elkezdett egy kicsit nevetni.

– Nem ott van a probléma, hogy én nem tanultam volna meg illedelmes lenni... ott kezdődik, hogy ha valaki így viselkedik velem, azt azért nem hagyom szó nélkül! – jelentette ki szúros tekintettel.

– Pedig, tudod néha jó az, ha csöndben maradsz! – vágtam rá.

– Nem tudom, hogy te milyen nevelést kaptál de... – kezdte Hector, mikor már a könnyeim is már majdnem kihullottak, apára és anyára gondolva.

– Fejezzétek már be! – vágott a "veszekedés" közbe, Emma.

Erre, pedig én elindultam az ajtóhoz, hogy egy kicsit egyedűl legyek, hiszen ha most valaki hozzám szól...
Kinyitottam az ajtót, amikor megcsapott a hideg levegő. Leültem a földre és idegességből elkezdtem tépkedni a füvet. Láttam, hogy valaki megállt az ajtóban. Felé néztem és megforgattam a szemeimet.

– Őszíntén, most mi bajod? – nézett rám Hector.

– Őszíntén az, hogy ha valaki sértegeti a családomat, azt nem nézem jó szemmel! – jelentettem ki és elsírtam magamat. Arra vágytam, hogy most újra lássam anyát vagy apát... a szemeimet megtöröltem és éreztem, hogy Hector megölel... erre pont nem vágytam, de most a gyötrő pillanat miatt nem akartam annyira bunkó lenni...

– Látod, nem olyan nehéz! – mondta és tovább ölelt... nem tudom, hogy mi is történik, de az ölelése annyira megnyugtatott.

Aztán, észhez kaptam és eltoltam magamtól a fiút és visszamentem.

Az este még elég sok emberrel ismerkedtem meg. Nagyjából késő este elköszöntünk és elindultunk haza...
Haza felé, egyikünk sem szólt egy szót sem. Gyorsan elköszöntem Emma-tól és bementem a szobámba...