Szenvedélyes gyűlölet

21. Fejezet; Búcsú

Valahogy ma jól indult a napom. Anya már reggel elment, szóval maradtam egyedül. Eszembe jutottak a régi "szép" idők. Akkor is egyedül voltam, most is. De, ahelyett, hogy én itt sajnáltatom magamat, tehetnék végre azért valamit, hogy ne fájjon semmi.

▪︎

-Köszi Marc, hogy te meghallgatsz! Anya sajnos sosem ért meg. Mindig azt mondta: ,, Az életben még lesznek nehézségek". – figuráztam ki, mire nevetni kezdett.

-Én, mindig csendes voltam. Sose mondtam el senkinek, hogy ha valami is bántott.

-De, hogy? Én szeretek panaszkodni másoknak! – nevettük el magunkat egyszerre. – Most ezzel, egy kicsit feltépem a sebeimet, de... hogy van Hector? – kérdeztem egy kisebb csöndet követve.

-Hát... volt már jobban. Ilyenkor mindig elmegy focizni. De, ha minden igaz, akkor most sétál a városban, egyedül.

Később Marc elment. Őszíntén, nem sokat beszéltem vele életem során. De erre most szükségem volt, hogy tudjak egy kicsit nevetni.

Vajon baj, ha én találkoznék most Hectorral? És, egyébként miért ne tenném meg?
Ha Hector valóban a városban van, akkor tudom, hogy hol lehet.

▪︎

-Szia... - szomorkásan ültem le mellé.

Felém nézett, viszont hang nem jött ki a torkán.

-Őszíntén, nagyon megviselt ez a pár nap. - néztem magam elé.

-Ha, megint csak össze akarsz velem jönni ismét, akkor előre szólók, hogy hiába. - mondta, rezzenéstelen arccal.

Nem tudtam, hogy erre most mit feleljek. Mégis mivel bántottam? Jajj, a fiúk annyira bonyolultak tudnak lenni!

-Mivel bántottalak?

-Tudod, elegem van! Elegem van abból, hogy szakítunk, majd ismét járunk, és ez megy már jó ideje. És, én voltam az ostoba, mert nem kellett volna az elején érzelmeket táplálnom feléd. Elrontottam ott, hogy játszadoztam veled, majd te belém szerettél! És, igen, valóban már talán a találkozásunk napján láttam benned valamit, ami megfogott! De kár volt! – e szavak mélyen behatoltak a szívembe, melyet biztos, hogy nem fogok egyhamar elfelejteni.

-Tudod, Hector... én tényleg nagyon szerettelek! Azt gondoltam, hogy egy nagyon jó párost tudunk mi alkotni. - nyeltem egy nagyot. - De úgy látszik, hogy ott romlott meg minden, hogy megutáltál. És, tudod mit? Én is ezt tenném a helyedben! Amikor csak összekaptunk valamin, minden este reménykedtem, hogy majd megbékélünk egymának. De mindig is tudtam, hogy te képtelen vagy a szeretetre! - felálltam, majd kissé megnyugodva haza indultam.

Valahogy úgy éreztem, hogy minden teher, amit cipeltem a vállamon, megszűnt létezni.

▪︎

-Selena, beszélnünk kell! - mondta anya komoly hangnemben.

Leültem mellé a kanapéra. Látszódott rajta, hogy valami miatt izgul.

-Sajnálom... de költözünk. - tért a lényegre. - Németországba. - tette hozzá, mire nem tudtam, hogy mit kéne reagálnom.

-Mikor? Miért?

-Egy nagyon jó állás lehetőség miatt. És... tudom, most utálni fogsz, viszont holnap délután indul a gép.

Amikor kicsit oldalra hajtottam a fejemet, megláttam az üres dobozokat. El sem hiszem, hogy itt hagyjuk Spanyolországot. Sose akartam más országba költözni.

Felmentem a szobámba, és körülnéztem. Bármire is ránéztem, nosztalgikus emlékek ezrei jelentek meg: amikor Emma hajnalban – alvás helyett – kinyitotta az ablakot, és letörött a foga egy kis része. Vagy, amikor egy héten keresztül vigyáztam Ryan Harrison hörcsögére, mert, hogy ők elutaztak egy kis időre. Sajnos nem figyeltem eléggé, és hát kiszökött a kis huncut. Néha még hallok is hangokat...
Ha egyszer is meglátom, agyon ütöm.
A hörcsögöt.

Miért most kell menni? Bár, mondjuk ez azért lesz jó, mert akkor nem kell gondolnom az elmúl pár hét eseményeire. De a menekülés sosem volt jó erre. És miért Németország? Nem is tudok németül. Annyit tudok, hogy : Guten Morgen. Ez haladás.

Szembesültem a ténnyel, ha elmegyek, akkor Emmával se fogok többet találkozni. De már késő este van, szóval, majd inkább elköszönök tőle holnap.

Az ablakom előtt ültem, és néztem, ahogy a város csillog a fényekben. Megnyugtatott. Nem is tudtam volna aludni, pedig már volt hajnali 3 óra. De, ez engem hol érdekel?!
Minden egyes maradék pillanatot ki akartam élvezni még itt, Barcelonában.
Esküszöm, kár volt, hogy anya visszajött.

Reggel szinte kidobott az ágy. Lementem reggelizni, bár nem is voltam éhes. Ittam egy kávét, meg ettem egy almát, aztán ennyi.

-Selena, egy kis mosolygást légyszíves! – jött ki a fürdőszobából anya.

-Nem! – vágtam rá.

Nem voltam kíváncsi anya monológjára, hogy milyen jó lesz majd Németország. Nem lesz jó! Hiába mondja.

-Jó, nekem ebből elég! – sóhajtottam, majd kimentem az ajtón.

Nem tudtam, hogy hova menjek, igazából csak vitt a lábam. Egy kisebb parkba értem, ahol leültem egy padra.
A körmömet belevéstem a térdembe, annyira, hogy meglátszódtak a kis fél holdak is.
Üzentem Emmának, hogy találkozzunk.
Nem voltam erre még felkészűlve, hogy elbúcsúzzak!

-Szia!

-Szia! – köszöntem vissza neki, kissé szomorkásan. – Emma, nagyon sajnálom... de anyám azt akarja, hogy kiköltözzünk Németországba, és a baj, hogy még ma megyünk. – nyeltem egy nagyot, a lánynak pedig leesett az álla.

-Mivan? Nem fogom én ezt túlélni!

-Anyám hajthatatlan. – vontam vállat.

Elég sokáig beszélgettünk. Annyira, hogy elültöttük az időt.

-Ömm... nekem, most mennem kell! – mondta, majd felállt és otthagyott.

Haza mentem.

-Gyere Selena, mennünk kell! – fogta meg any a csuklómat, és beültünk egy taxiba, amit még ő hívott.

▪︎

Ott ültem a reptéren, míg anya mosdóba ment. Az ideg széjjel tépett. Sok ember volt a reptéren. A nagy tömegben szinte nem láttam semmit. Illetve de... megláttam azt az embert, aki több hónapon keresztül árasztotta a szeretetét... összetörte a szívemet, viszont még mindig a szívem mélyén szerettem.

-Hector, mit keresel te itt? – álltam fel, majd a derekamra helyezte a kezeit.

-Neharagudj! Elbasztam! Mindent. Sajnos, tudom, hogy elköltözöl, viszont úgy nem engedlek el, hogy ne tudnád, hogy; szeretlek!

A vallomásától a könnyek szúrták a szememet.
Szorosan megöleltem, majd a vállára hajtottam a fejemet.

-Én is szeretlek!

Vége