Szenvedélyes gyűlölet

13. Fejezet; Hódolók

A szívem szinte ordibál Hector után, viszont nem is tudnék most hozzászólni... bár, nem is akarnék.

Folyton azon kaptam magamat, hogy mantráznom kell, hogy csak jobb lesz... de mivan, ha nem? Mivan, hogyha minden elveszett, amit egykor szerettem...
A haragom egy kissé elhalványodott, és átalakult már inkább csalódottság, és szomorúsággá. Úgy érzem, hogy ezt most nagyon elrontottam, hiszen elvesztettem azt, aki számomra egy szörnyen fontos ember, vagy legalábbis volt. És, valószínű, hogy már ő nem is akar engem.

Már minden gondolatom azon kattog, hogy ha nem mondtam volna semmit, akkor érezhetném a lágy érintését, és a mély hangját, amitől néha még a hideg is kiráz. Na meg persze az aranyos kis mosolyát, amikor megcsillan a fényben a fogai... de ez már csak a múlt.

▪︎

Amikor végig megyek a gimi folyosóján, és meglátok egy párt, akik csak úgy lesmárolják egymást, és talán minden rendben van köztük, elkap egy nagyon idegen érzés... talán az irigység.

A szívemet, mintha csak körül ölelte volna egy szúrós bokor...

Miközben a folyosón mentem és gondolkoztam, éreztem, hogy valaki megböki a vállamat egy tollal. Hátra fordultam és, amikor megláttam egy szőke hajú, szemüveges, kék szemű fiút, tudtam, hogy ki, de, hogy a nevére nem emlékszem...

-Szia! Bocsi, hogy zavarlak, csak... úgy tudom, hogy most szingli vagy, nem?!- amikor ez a mondat elhagyta a még ételtől morzsás száját, egy kicsit kikerekedett a szemem.

-Nem... van barátom!- füllentettem.

-Pedig, mindenki most arról beszél, hogy azzal a focistával, szakítottatok, a te hibádból!- mondta, majd felmutatta a telefonját, amiben egy kisebb cikk volt.

-Héctor Fort összetört.- olvastam fel ezt az egy mondatot hangosan, és inkább visszaadtam neki a telefont.

-Nem olvasod el?- kérdezte, mire csak lassan megráztam a fejemet.

A lábaim szaporán Emma szekrényéhez vitt.
A körülötte gyülekező pár lánytól, a karjánál fogva elhúztam tőlük.

-Emma... nem tudom, hogy láttad-e azt a "cikket"?!

-Ó, szóval már láttad!- mosolygott, mire én szúrós pillantással néztem rá.

Ismét éreztem, hogy valaki megfogja a vállamat. Amikor megfordultam, megláttam egy még másodikos, alacsony lányt.

-Szia! Te vagy Selena Alvarez, igaz?!- kérdezte szörnyen magas hangon.

-Igen?!- bólintottam.

-Tudom, hogy ez eléggé egy fura kérdés, de...- billegett jobbra-ballra.- Tudnál nekem szervezni egy randit Hector Fort-al?- mikor ez a kérdés elhagyta a száját, majdnem a elröhögtem magamat, sőt még egy kisebb mosoly is felkúszott az arcomra.

-Tudod mit? Biztosan örülne neked!- mosolyogtam szélesen és egy kicsit irónikusan.

-Selena! Gyere!- fogott meg a karomnál Emma, amikor látta, hogy előveszem a telefonomat, hogy megadjam a lánynak Hector számát.- Te megőrűltél?

-Nem!- válaszoltam neki határozottan.

-Nem veszed észre, hogy minden lány Hector csaja akar lenni? És, hogy minden fiú a tiéd akar lenni?

-De nem érted Emma? Ezzel végre bosszút állhatok Hector-on!- mosolyogtam.

-Neked teljesen elvette az eszedet a szakítás! Nem jó a bosszú! Selena, kérlek!- tette össze a két kezét.

-Jó, talán lehet, hogy igazad van! De... ha azt mondom, hogy én ezzel csak jót akarok Hector-nak, hogy találok neki egy párt...- mosolyogtam tovább.

-Jó, igazából, azt csinálsz, amit akarsz! Csak annyit jegyezz meg, hogy magad alatt vágod a fát!- mondta, majd elment.

Egy kicsit elgondolkoztam, hogy mégis mire utalhat ezzel, de aztán a csengő megzavarta az észjárásomat, és inkább elindultam az órára.
Az arcomra végre egy kicsit feltudtam csalni egy kisebb mosolyt. Mintha csak pár perc alatt túltettem volna magamat rajta.

Már sokkal könnyebben tudtam oda figyelni az órán. És még csak nem is gondoltam Hector-ra... legalábbis annyit...

Miután vége lett a matek órának, elindultam haza felé.

Mikor már csuktam volna be az ajtót magam után, éreztem, hogy valaki megfogja a csuklómat.
Amikor megfordultam, a szemem kikerekedett.

-Selena! Miért hívogat engem egy csomó lány, a gimidből?- nézett dühösen rám, Hector, mire kissé elnevettem magamat.

-Nem tudom, hogy miről beszélsz!- fordultam meg.

-Selena!- kiáltott utánam.

-Hector... te tehetsz erről! Én, csak kedves voltam a gimis lányokkal és megadtam nekik a számodat!- mosolyogtam rá gyerekesen.

-Hogy lehetsz ilyen gyerekes?- kérdezte.

-Nem vagyok gyerekes! És inkább megköszönhetnéd, hogy simán tudnék neked találni egy barátnőt!- mosolyogtam tovább.

-De nekem nincs szükségem barátnőre!

-Miért?- kérdeztem, már szinte nevetve.

-Az mindegy!- legyintett.

-Nem Hector! Mond csak!- kulcsoltam össze a karjaimat és neki támaszkodtam az ajtónak.

-Mondom, hogy mindegy!- erősködött tovább.

-Miért? Félsz elmondani?- kérdeztem, mire vett egy nagy lélegzetet.

-Mert, nekem te kellesz!- emelte fel a hangját.