Vargabetűk után (Hét év nélküled II.)

#2. No Idea

Spotify playlist: https://open.spotify.com/playlist/15X5H51cEFsWERmc0Q7Qab?si=49b6cc7aaec94918

„I feel happy, I feel sad

I feel like runnin' through the walls

I'm overjoyed, I'm undecided

I don't know who I am

Well, maybe I'm not perfect

At least I'm working on it"

Paramore – Hello Cold World (2011)

A kollégiumi szoba csendjét pakolászás zaja törte meg. Miután elbúcsúzott az édesapjától, aki felhozta őt minden cuccával, Dia igyekezett az egyelőre üres szoba ráeső részét nem csak otthonossá, de rendezetté is tenni. Egyre kétségbeesettebben gyömöszölte a holmiját a szürreálisan kicsi szekrénybe.

Kínjában felsóhajtott, morgolódott. Erről igazán írhattak volna a tájékoztató anyagban! No meg arról is, hogy a hűtő mekkora! Hát hová fogja tenni azt a sok kaját, amivel otthonról felpakolta őt az édesanyja?

A másik két szobatárs szintén elsős volt, de egyiküket sem ismerte. Legalább mindannyian biológia szakosok voltak, így az órarendjük egész jól összecsengett. A lány várta is meg nem is, hogy megismerkedjen lakótársaival, de ez csak órákkal később következett be.

- Szóval, akkor ti most távkapcsolatra váltottatok a barátoddal? - kérdezte az egyik lány, Dia úgy emlékezett, Rékának hívják.

- Igen, és máris hiányzik.

- Jaj, ez milyen édes! - szólt közbe Eszti, a másik szobatárs. - Milyen kár, hogy nekem nincs barátom.

- Én szakítottam vele, mikor kiderült, hogy ide vettek fel. Kizárt, hogy ilyesmi nekem működjön. - Réka közönyös arccal pakolta szekrényét.

Dia nem szólt semmit. Egyáltalán nem volt büszke arra, mennyire megbántotta Márkót. Azután, hogy kiderült, az ELTE-re fog járni, a fiú napokig nem beszélt vele. A lány balsejtelme egyre fokozódott, nem tudott igazán örülni annak, hogy felvették Pestre. Úgy négy vagy öt nap után békültek ki, amikor Dia nem bírta tovább, és átment Márkóhoz.

***

A szobatársakkal Dia igyekezett jól kijönni. Az egyetlen, amit nehezen tudott megszokni, az a személyes tér teljes hiánya volt. Amikor igényelte volna az egyedüllétet, akkor mindig ott volt valamelyik lány körülötte. Ahogy teltek a hetek, Márkóval is kialakult egy ritmusuk a telefonbeszélgetésekre. Esténként a lány igyekezett csendes helyet találni a kollégiumban, ahol nyugodtan beszélgethetett akár a fiúval, akár a családjából valakivel.

Októberre az űr, amit a szívében Márkó jelenlétének hiánya keltett még a tanév legelején, átalakult. Először csak egyre kevésbé fájt. Aztán mintha kisebb is lett volna már. Nagyon igyekeztek mindketten, Dia hazajárt, amennyit tudott, de egy hónapban két hétvégénél többet nem tudtak együtt tölteni. Eleinte a lány számára úgy tűnt, hogy valamiféle ritmus kezd közöttük kialakulni, kapcsolatuk pusztán változik. Aztán azt vette észre, hogy nap közben már nem üzengetnek annyit egymásnak. Hamarosan a telefonbeszélgetések is megritkultak. Márkónak több ideje jutott a barátaira, ami miatt előfordult, hogy este nem, vagy csak nagyon röviden beszélt Diával. Az életük egyre kevésbé fonódott össze, mintha az a láthatatlan kötelék, ami összekapcsolta őket, bomlásnak indult volna.

November elején, amikor a lány hazautazott, Márkó komor alakja várta a vasútállomáson.

- Szia! - üdvözölte Diát.