Kékszeműek (befejezett)

első

Első fejezet

R.

Szerintem tökéletesen lehet álcázni valamit úgy, hogy szem előtt hagyjuk.

Titanium Park – ez a két szó állt a bejárat melletti gigantikus márványtáblán, közvetlenül az elektromos kapu mellett. Azt közölte a világgal, hogy a Park júniustól augusztusig fogad látogatókat, máskor nem.

Ezen a helyen elbújhattunk a világ elől.

Starlight a repülőteréről és a nagy forgalom miatt kiépített, jó közútjairól vált híressé. Azonban váratlanul bezárták a létesítményt, ami ezután magánkézbe került, és amikor megépítették a forgalomelterelő autópályát, a hely feledésbe merült. Mostanában egy kizárólag nyáron nyitva tartó bemutatóparkként üzemelt, többhektárnyi területen.

Legalábbis a köztudatban így élt. A valóságot csak nagyon kevesen tudhatták; mi.

Újra és újra felmértem az impozáns épületet a busz ablakából, de újra és újra kétségekkel töltött el. A tájékoztatón teljesen máshogy nézett ki.

Néhány korombelivel ellentétben sosem gondoltam bele, milyen jó lenne megpattanni otthonról. Mindig is ragaszkodtam a biztonságos közegemhez, az ismerthez – erre fel kikötöttem a világ másik felén, nyakamon egy csapatnyi idegennel. A közös bennünk annyi volt, mint békában és a levélben: megegyezett a szemünk színe.

Azért autókáztunk öt órát a három helyett régi, kátyús utakon, mert azokat ma már néhány bátor kamionoson kívül senki nem használta. Rejtőzködésből jeles.

Elgémberedett lábbal kikászálódtam a buszból, nyomomban azzal a két lánnyal, akik tökéletesen egyetértettek abban – és az utazás alatt másról sem beszéltek –, hogy Johnny Depp a világon a legvonzóbb férfi, még akkor is, ha nem. Az indulástól számított első fél órában mást sem hallgattam, mint filmcímeket és Jack Sparrow idézeteket. „Van egy üveg földem" – és ez volt az a pont, amikor úgy gondoltam, hogy nekem meg egy zenével telepakolt lejátszóm van, amit nem félek használni.

Terrakotta színű, ódon épület tárult teljes egészében a szemünk elé. Mintha a két hosszú, oldalirányba futó hangársor a karja lett volna. A főépület vonzotta a tekinteteket magas ablakaival, az oromzaton a szeptemberi szellőtől lengedező zászlókkal. Mindegyik ország, ahol kékszemű élt, ahonnan tanuló érkezett az Akadémiára, képviseltette magát. Színek, formák, csíkok és alakzatok eltérő összképe alkotott egy kerek egészet.

Tim, a velünk utazó akadémiai vezető ekkor megköszörülte a torkát, és mindenki elnémult.

– Hölgyeim és uraim, a Titanium Park!

Ha esetleg valaki nem jött még rá...

Valahonnan a tömegből ekkor megszólalt egy dallamos hang:

– „You shoot me down, but I won't fall... I am titanium..."

Többen csatlakoztak a lelkes megnyilvánulóhoz, és együtt énekelték az ismert sorokat, amikor Tim közbeszólt, és kicsit letörte a hangulatot.

– Ez itt nem a High School Musical, ugye tudjátok?

Hagyott nekünk egy rövid időt, hogy ámuljunk és bámuljunk, mialatt ő csinált néhány guggolást és négyütemű fekvőtámaszt, gondolom, hogy kinyújtóztassa a végtagjait, aztán újra magához ragadta az irányítást. A többiek úgy hallgattak el, mintha némasági fuvallat söpört volna végig rajtuk. Elővettem az oldaltáskámból a vizemet, de kis híján rosszul is lettem tőle, annyira átmelegedett.