Kékszeműek (befejezett)

tizennyolcadik

Tizennyolcadik fejezet

A.

Rea rögtönzött vallomása ráébresztett néhány dologra. Az első és legfontosabb, hogy amint időm engedi, beszélnem kell vele. Elég volt a puhapöcsűből, hogy csak fél szemmel mertem ránézni, és aztán minden reggel róttam a köröket a salakon, mint az őrült, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkozni. Akartam tőle valamit. Egész sor valamit, ami azt illeti. Egymás után.

Jó hangulatban tértem vissza a helyemre, ahol Timet váltottam. Csakhogy rögtön eszembe jutott Rea lehangoltsága, és máris nem voltam annyira vidám. Megállítottam Timet, amikor elment mellettem.

– Valaki beszélni szeretne veled – mondtam. Tim olyan képet vágott, hogy arra gondoltam, jobb lett volna kussolni.

– Mi vagyok én, Sherlock Holmes? Valaki beszélni szeretne veled, hűha! Nézzek bele a kristálygömbömbe, és álmodjam meg, ki az?

Szar éjszakája lehetett, az biztos. Nem váltottam stílust, ha ő sem tette meg.

– Keresd meg Watsont, majd együtt kifundáljátok.

Valamit pusmogott, valószínű leginkább magának, majd elhúzott. Nem különösebben bántam. Rueben az asztalnál ült, amikor beléptem. Általában lecövekeltem az ajtóban, és onnan figyeltem. Ezúttal nem így terveztem.

Felnézett rám, amikor kihúztam az övével szembeni széket. Nem mozdult, nem csinált semmit, még nem is beszélt. Pislogott, aztán megint, és közben rám meredt, amitől hirtelen kellemetlenül éreztem magamat.

– Nehéz elhinnem, hogy azért hagytad el a fajtádat, hogy az enyémet védd.

Régebben dühös voltam rá, de mára lecsillapodtam. Felidegesített, hogy bárkit is bánthat közülünk, pláne olyat, aki nekem sokat jelent. Dühített, hogy idetolta a képét, és kételyeket ébresztett bennem azzal, vajon miért. Ha szükséges, bántottam volna, de nem szolgált rá. Előkapartam az emberségemet.

– Jól mondtad, csak a fajtámat. Te talán minden kékszeműt szeretsz?

Talált, süllyedt. Noha közel sem kedveltem mindenkit, nem is ártanék nekik. Úgy néz ki, náluk azért más a helyzet.

– Igyekszem – bólintottam rezzenéstelen arccal.

– Különben nem vagyok testőr, nem védelmezek senkit. Csak nem akartam, hogy a fajtád halála az én lelkemen száradjon – jelentette ki természetes hangon.

– Úgy beszélsz erről, mintha egy előre megjósolt világvégéről szónokolnál. Mi van, nektek is van egy naptáratok az apokalipszisről?

Egy vigyor kúszott az arcára. Mi következik? Leülünk Scrabble-özni?

– Gondolj majd erre, amikor belenézel Tristan szemébe. Nyilván tudod, hogy jelen pillanatban Malcolm tölti be a vezető szerepét.

Bólintottam. Érdeklődést ébresztettek bennem a szavai, mivel eddig azt játszottuk, hogy „meg fogsz halni", „hazudsz", „de tényleg", „nem hiszek neked, szipoly", „a te bajod".

– Nem sokáig lesz ez még így. Vagy az is lehet, hogy már nincs is. Malcolm vissza tudja fogni Tristant, de ha meghal, elszabadul a pokol. Manapság pedig igazán könnyű egy balesetben elpatkolni.

– Ki az a Tristan? – Ez volt az a központi kérdés, amire továbbra sem kaptam választ, márpedig ha ő Mr. 666, tudnom illene.

– Valamit tennünk kell, hogy megtudjuk, mi történt, mióta eljöttem. Az, hogy tétlenül ülünk a seggünkön, nem old meg semmit.