második, harmadik egyben

10.7K 477 139
                                    

Második fejezet

A.

Mondhatnám, hogy mennyire sajnáltam, amiért az elsősöm talált rám, és nem fordítva, de akkor kamuznék. Egy pillanatra sem felejtettem el a kötelességemet, csak nem akartam nyálas baromnak tűnni, aki az érkezése első percétől körbeugrálja. Kíváncsi voltam rá, és amikor megpillantottam a tornateremben, rájöttem, hogy olyan, mint egy kis hobbit. A vállamig sem ért fel, olyan nagyra nőtt. Hihetetlenül hosszú hajjal és váratlanul őszinte tekintettel bírt, ami meg is hökkentett.

Jól leplezett lelkesedéssel ugrottam bele a tanítói feladataimba, így miután magára hagytam Reát, előkotortam az összes, óráinkhoz szükséges jegyzetet az ágyam alól. A lapok szélére firkált mintákra és idióta feliratokra néztem – hát, legalább tagadhatatlan, hogy a sok unalmas óra is hagyott valamilyen nyomot bennem. Amikor végeztem, levágtam a pakkot az asztalra, és a nagyterembe indultam a hátsó lépcsőn. Odakint zuhogott az eső, és az épület ezen szakaszán nem üzemelt a világítás.

Benét kerestem a tekintetemmel, amikor beléptem a terembe. Abban egyeztünk meg, hogy itt találkozunk, de szokása szerint erről elegánsan elfelejtkezett, nem láttam sehol. Csatlakoztam Joshék csapatához, és levágtam magam az egyik fotelbe a sarokban.

– Aidan – pacsizott le velem Reidar. – Helyzet?

– Nem láttad Benét?

– A barátnőjével volt.

Újabban még a klotyóra sem ment ki anélkül, hogy arról ne tájékoztassa Adelt. Inkább szó nélkül hagytam a dolgot, és próbáltam bekapcsolódni a társaságba, de leginkább csak imitáltam. Örültem, hogy különösebben senkihez sem kell szólnom.

Bené hátulról vállon vert, mire felugrottam, és viszonoztam a mozdulatot. A váratlan akcióra a többiek is felkapták a fejüket, és hangosan bíztattak egy jó kis baráti bunyóra.

– Helló, tesó – ütötte Bené az öklét az enyémhez. – Bocs, hogy késtem, fontos dolgom volt.

– Kímélj meg tőle. Beszéltél Troyékkal a paintballról? Hányan jönnek?

Bené leült mellém, és hosszan ecsetelte, mire jutott a többiekkel. A sportokon kívül nem sok szórakozásunk maradt: havonta rendeztünk egy bulit a raktárban, azon kívül pedig sokat filmeztünk. Ez aztán a zsivány élet. Tisztára, mintha nyugdíjasok lettünk volna, ezért megragadtunk minden helyzetet, amikor kikapcsolódhattunk.

Nem sokkal később otthagytuk a többieket, és lementünk az edzőterembe. Először Bené pofozta a kezemre erősített kesztyűket, majd cseréltünk. Azt hittem, azonnal kinyírok valakit – őt vagy magamat –, ha nem hagyja abba a dumálást. Igazán nem volt bajom a merengéseivel, a női nem elemzésével, az Adellel való beszélgetésük imitálásával egy ideig. Viszont egész nap ezt hallgatni – na, ez már túlment a tűrőképességeim határain. Benénél mintha bennakadt volna a lemez a lejátszójában.

Bírtam Adelt, annak ellenére, hogy néhány mondatnál nem beszéltem vele többet, mégis rengeteg dolgot tudtam meg róla. Például kedvenc színe a zöld, imádja a Hajlakkot, szeretne elutazni Kubába, és mindene a csokitorta. Mindez egyetlen Benével folytatott beszélgetés alatt derült ki. Ha ilyen ütemben haladunk, sokkal többet fogok megtudni erről a lányról, mint kellene.

– Szerinted is olyan szép a szeme? – érdeklődött körülbelül félpercnyi csend után.

– Mi van? – két ütés és levegővétel között kérdeztem, miközben körülötte ugráltam, egyik lábamról áthelyezve a testsúlyomat a másikra, kombinálva az ütésformákat.

Kékszeműek (befejezett)Where stories live. Discover now