When the curtain falls ↠L. Hamilton↞ /befejezett/

2

Melbourne - 2.

Végre egy nap, amikor délután kellett csak kimenni a pályára. Ráérősen keltem fel, nyugodtan öltöztem fel, az ágyban hemperegve reggeliztem, majd pihentem, egészen délig. Akkor a macinacim leváltottam egy fekete-fehér ruhára, bakancsra, kék dzsekire, ami mellé a szemüvegem is feltettem. Kis késéssel értem le a kocsihoz, ahol apa boldogan várt.
- Alig várom. – suttogta. Látszódott az arcán, hogy minden vágya egy pole pozíció lenne. Mikor kértünk, gondolkodás nélkül a megszokott helyemre ültem le: a kivetítővel szemben ledobott gumira. Az időmérő mindenkit idegesített, de velem ellentétben mindenkinek megvolt a dolga, így én a kezdésig befontam a hajam, majd a csapat színeire festettem ki a köreim. Aztán elindult az időmérő. Ilyen unalmasat még életemben nem láttam, a fintor egyszerűen az arcomra fagyott. Mindenki ment egy kört és ennyi. Ugyanez másodjára és harmadjára is. Sebi már farmerben ment a sajtóhoz, az utolsó négy-öt percben pedig én rohangáltam a pályán. Tulajdonképpen kiküldtek a mérnökök, hogy reklámozzam valahogy a Ferrari-t, így magamra kaptam a sapim és logóval ellátott dzsekim, majd elkezdtem futkározni a pályán. És a legszörnyűbb az, hogy egyszer sem jött semmi féle kocsi szembe. Mire vissza mentem, apám már indult is tárgyalni, amit teljesen támogattam.

Hamilton /1/
Rosberg /2/
Vettel /3/
Raikkonen /4/

Morci fejjel trappoltam ki a pályáról és vártam a kocsira, amikor Hamilton bukkant fel. Esküszöm, én már annak a határán voltam, hogy gyalog indulok el.
- Jó kis promót csináltál. – mondta felém fordulva. Bólintottam, majd elkezdtem nyomkodni a telefonom, de nem vette az adást. – Holnap is kint leszel?
- Nem, képzeld, pont a futam napján lépek le Rióba. – mondtam szarkasztikusan, de láthatóan nem értette. – Szarkazmus... - motyogtam az idegtől vörösödő fejjel.
- Ideges vagy?
- Igen. Te idegesítesz fel. – mondtam, majd mivel a sofőr megállt előttem a kocsival, gyorsan bepattantam a hátsó ülésre. Az ablakból láttam, hogy Lewis idétlen mosollyal a fején integet. Nehezen, de megálltam, hogy beintsek neki. Idegbeteg módjára doboltam a combomon, majd felrohantam a számba, ahol le fel járkáltam, majd mikor már fájt a lábam, vettem egy óriási habfürdőt gyertyákkal, meg minden ilyesmivel, ami nagyon sokat segített. Bedőltem az ágyba, forgolódtam, írogattam egy kicsikét Ferrari csopiban (mert mi is használjuk ám a fb-t), majd mikor már csak egy kicsikét voltam idegbeteg, elaludtam.

Másnap igaz, hogy „csak" nyolckor keltem, de utána rohanni kellett. Egy gyors zuhany után kontyba fogtam a hajam, leheletnyit sminkeltem, majd jött az a dilemma, hogy elegáns ruha kéne, csak az éppenséggel nincs. Végül egy piros szoknyát, sárga toppot, magassarkút, blézert és egy órát vettem fel. A hajamba egy masnit tűztem, a szükséges dolgokat pedig belesöpörtem egy táskába, majd lerohantam, hogy reggelizzek. Amikor magamba nyomtam vagy három adag rántottát és egy életre elegendő kávét, boldogan és energiával teli indultam ki a kocsihoz, apuval az oldalamon, akivel a hallban találkoztam. Konkrétan beugrottam a kocsiba, egész oda úton a sofőrt és apát szórakoztattam, miközben azt fejeztem ki, hogy mennyire utálom Lewis-t. De tényleg, ez egy olyan dolog, ami szívem legmélyéről jön. Mikor megérkeztünk, Kimi éppen egy sajtósnak nyilatkozott, belőlem meg kijött a majomka, így kiugrottam a kocsiból, elkezdtem rohanni felé, majd ráugrottam a jégszívű hátára, mire az elnevette magát.
- Kedves nézők, először láthattuk a Formula 1 egyik legtapasztaltabb pilótáját nevetni. – mondta a sajtós a kamerába nézve. beverekedtem magam a boxba, ahol egyből körbekérdezgettem mindenkit, hogy kell-e valami segítség. Mind azt mondták, hogy nyilatkozzak valami „cuki, szivárványos, pozitív" dolgot, így egy világmegváltó mosollyal mentem ki az embertömegbe. Tulajdonképpen a futam előtt húsz perccel sikerült visszamennem az istállóba, aminek en örültem, de a többieknek azért kellett volna a segítségem. Elrohantam átöltözni (űrlényes leggings, fekete trikó, farmerdzseki, sportcipő, szemüveg és a játékkonzolt ábrázoló nyakláncom, amit még az első futamomon kaptam aputól.
- Mindenki fel a szerencse-karkötőkkel! – kiáltottam, mire mindenki röhögve vette elő a zsebéből a csapatos kiegészítőt. Én is helyet foglaltam a kivetítő előtt elhelyezett székeken, majd feszülten néztem az órát. A felvezető körben már kihullott egy versenyző, akinek nemes egyszerűséggel nem indult el a kocsija, így még egy versenyen kívüli kört kellett menni, ami csak még idegőrlőbbé tette az egész helyzetet. Amikor azonban ténylegesen elindult a verseny, az egész boxunk éljenzett: Vettel kapásból bejött az első helyre, mögötte Raikkonen haladt. A személyes örömöm pedig az volt, hogy a „nagyon profi" Hamilton éppenséggel lecsúszott a hetedik helyre. Minden körnél egyre nőtt az előnyünk, egészen úgy a harmincadik körig. Akkor bizony megtörtént a szezon első komolyabb ütközése: Alonso és Gutierrez összementek. Először csak azt hittük, hogy a mexikói kisodródott, csak akkor észrevettük, hogy a konkrétan lapos McLaren-ből valami elkezdett kimászni. Aztán a következő pillanatban már a sántító Alonsó-t mutatta a kamera. Kikerekedett szemekkel, teljesen lesokkolódva néztem a kivetítőt. A tény, hogy a spanyol emberkénk a saját lábán, élve mászott ki onnan egyszerűen döbbenetes és kissé ijesztő is volt egyszerre. Utólag kiderült, hogy senki sem sérült meg komolyabban, de ettől függetlenül igen csak meg tudja rémíteni az embert a palacsinta vastagságú kocsi látványa. Ami már nagyon kiborított mindenkit: az egész mezőnyt behívták a boxutcába. Feszülten mentem ki néhány mérnökkel, hogy lekössük a pilótákat, ám ekkor a szó lehető legszorosabb értelmében nekem jött Hamilton.
- Nyisd ki a szemed, ember! – mondtam kicsit sem barátságosan.
- Bocsi, reméltem, hogy így tudunk beszélni.
- Tehát az volt a terved, hogy fellöksz, esetleg hagyod, hogy átmenjen rajtam egy kétszáz kilós autó, aztán meg jót dumcsizunk a szivárványokról? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Én csak tudni akartam, hogy miért utálsz ennyire. – mondta, majd rám nézett azzal a „szépfiús" tekintetével. Nem arról van szó, hogy nem szép a szeme. A szemei igen is gyönyörűek.
- Bocsi, de egyáltalán nincs időm, kedvem, idegzetem, életerőm elmagyarázni. – közöltem, majd mentem volna tovább. Volna...
- Akkor kénytelenek leszünk egy kávé mellett megbeszélni. – kiáltotta.
- Egyszer, majd, talán. – ráztam le. Végül odaértem Sebi-hez, akiről végül sikerült levennem minden nemű stresszt. Végig az idegbeteg fejemen röhögött és arra próbált rábeszélni, hogy adjak egy esélyt a kölyöknek. Én meg már ugráltam, rohangáltam, a semmit rugdostam, mert ha Lewis nem idegesített volna fel eléggé, akkor most Sebi nagyon is megtette. Fél perccel az újrakezdés előtt berohantam az istállóba, ahova durcásan dobtam le magam. A leállítás miatt rengeteg előnyt vesztettünk el: Sebi végül lecsúszott a harmadik helyre, de Kimi erősen ott volt másodiknak. Csak aztán a rádióban hallani lehetett a hangját.
- Valami elromlott. – mondta, majd már gördült is be a boxutcába. Amint leállította a motort, a kocsiból tűz kezdett el jönni. A mérnökök eloltották a tüzet, Kimi nyugodtan kiszállt, levette a sisakját, majd helyet foglalt és nézte a meccset. Ő nem az a nagyon stresszes ember, tulajdonképpen olyan, mintha nem is lennének érzelmei. Sebi még mindig teljes erőbedobással üldözte a merciket, amikor kisiklott a kavicsokra, és lemaradt. Végül harmadik lett. Az eredményhirdetés után azért megölelgettem, de nem maradtam a sajtónál, egyből a hotelbe mentem.

Mercedes: 43

Ferrari:  15

-----

Rosberg: 25

Hamilton: 18

Vettel: 15

Ricciardo: 12

All the love, Ch