When the curtain falls ↠L. Hamilton↞ /befejezett/

27.

Másnap az orvos ébresztett. Persze ennek kábé annyira örültem, mintha Joker meg Harley szakítanának. Amikor meg közölte, hogy csak a lányának kell aláírnom valamit, na, akkor kis híján leharaptam a fejét. Persze írtam a lánykának egy szép, hosszú és boldog üzenetet, mert szegény nem tehet arról, hogy az apjának nincs időérzéke. De most őszintén: ki az a beteg állat, aki hajnalban felkelt egy beteg embert?
- Akkor, mára mi a terv? – kérdeztem Lewist, aki egyébként megint itt aludt. Azért ez így eléggé aranyosnak hangzik, de ismeretlen okok miatt horkol a kórházakban. De tényleg csak itt. Sehol máshol. Szóval megoldotta, hogy még az alvásom is megnehezedjen.
- Mivel nem igazán tudok felállni, vagy legalábbis valaki – hangsúlyoztam ki a szót, miközben igen csak ijesztően pillantottam rá – nem engedi, hogy a saját lábam használjam, gondolom megnézhetünk egy filmet. Vagy ha nincs új film, akkor szerintem képregényt fogok olvasni - magyaráztam.
- És ha csak bebújnék melléd és pihiznénk?
- Ahhoz előbb fel kéne öltöznöm, de mivel nem hagyod, hogy felálljak, nem lehet – mondtam, majd „tanácstalanul" felhúztam a szemöldököm.
- Oké, kimegyek, de majd szólj, ha kész vagy – közölte, majd kijelentésének hűen elhagyta a szobát. Lassan felküzdöttem magam, majd boldogan tapasztaltam, hogy elég fájdalomcsillapítóval tömtek meg ahhoz, hogy semmim se fájjon. Először lezuhanyoztam, aztán felvette egy bő sortot és a „half-time mermaid" feliratú pólóm, egy papucsot, majd behívtam Lewist. Ő egy laza mozdulattal befeküdt az ágyba, majd intett, hogy bújjak hozzá. Kissé bizonytalanul sétáltam az ágyhoz, majd dőltem el én is és hajtottam a fejem Lew mellkasára.
- Lehet egy kérdésem?
- Persze – mondta, majd ujjaival simogatni kezdte a hátam.
- Mi az, ami igazán boldoggá tesz? – kérdeztem.
- Mikor rám nézel és mosolyogsz – válaszolta, olyan hangsúllyal, mintha ez a világ egyik legalapvetőbb dolga lenne. – És téged?
- Ez nyomin fog hangzani, de az, amikor hozol nekem reggel tripla csokis frappuchinot a Starbucksból.
- Igen, kicsit tényleg nyomin hangzott – mondta nevetve. Válaszul csak közelebb bújtam hozzá. – Akkor ezt vegyem úgy, hogy meg van bocsájtva a múltkori... akcióm?
- Mondhatjuk. De ez nem jelenti azt, hogy nem kell tovább hoznod nekem a kávét. Oké? – kérdeztem.
- Oké – válaszolta, majd nyomott egy puszit az orromra, ami miatt gyermeki kuncogás hagyta el a szám. – Olyan aranyosan nevetsz.
- Te meg úgy, mint egy kis aranyos mopsz – jelentettem ki, mire elmélkedő tekintettel felhúzta a szemöldökét.
- Te tudod – hagyta rám.

Ahogy egyre több barátom látogatott meg, annál gyorsabban és boldogabban teltek a napjaim. Amikor pedig senki sem társalkodott velem, akkor rajzoltam. Az egész azzal kezdődött, hogy viccből csináltam egy portrét Lewisról, ami aztán mindkettőnk szerint olyan jól sikerült, hogy egyre több és több embert vetettem papírra. Eközben persze egészségtelen mennyiségű kávét és Shawn Mendes zenét „fogyasztottam". És persze teljes nyugodt szívvel, egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy a Memories című gyönyörűség lett a kedvencem. Valahogy olyan volt, mintha már hallottam volna. Mindig az egykori legjobb barátnőm juttatja eszembe. Ahányszor találkoztunk, mindig egy ehhez hasonló dalt énekelgetett. Ő volt az, aki túlsegített a tini koron. Csak aztán a szüleivel Texasba költöztek, én pedig újra „visszatértem" az F1-be, és lassacskán eltávolodtunk. Persze amikor ezt elmeséltem Lewisnak, Ő meg akarta keresni Britt-et, de én lebeszéltem róla. Még az Angliába tartó igen hosszú úton is felhozta a témát.
- Én egyetértek Lewisszal – foglalt állást a volán mögül Sebi is.
- Nem, ti nem értitek. Biztos volt valami oka annak, hogy eltávolodtunk.
- Vagy csak egyszerűen a sors azt akarja, hogy még találkozzatok – érvelt Lew. Rosszallóan megráztam a fejem, majd inkább a futam felé tereltem a gondolataim. Elvégre az sokkal fontosabb. Út közben filmet néztünk – természetesen James Bondot. Nem hiszem el, hogy senki sem ül le velem horrort nézni. Soha nem hiszik el, hogy én bírom az olyasmit. Ilyen gondolatok suhantak át a fejemen, amikor a filmből szinte fejbe vágott egy mondat.
- Nem akarom arra pazarolni a napjaimat, hogy megpróbáljam meghosszabbítani őket. Alaposan ki akarom használni minden percemet – mondta Bond titkárnője.
- Szerintem ha a sors akarja, fogok találkozni Brittel – jelentettem ki. Lew rám nézett, majd széles mosollyal az arcán bólintott, végül pedig karját átvetette vállam felett és magához húzott. Lassan álomra hajtottam a szemem.

Legközelebb arra ébredtem fel, hogy Lewis helyet cserél Sebivel. Kissé csalódott voltam, hogy most nem igazán tudok kihez bújni, de nem tudtam vele mit csinálni. Elvégre senki nem várhatja el azt, hogy egy szem emberke vezessen végig egy tizenöt órás utat. 

AHHHHHHHHH HOLNAP LÁTOM MAJD ÉLETEM SZERELMÉT, ÉS ÚRISTEEEEEEEN. sry nem bírtam benn tartani, ne utáljatok az uncsi részek és a késések miatt

All the love, Ch