Rest Your Love (HU) Brad Simpson Fanfiction

14.

  Reggel mindketten arra keltünk fel, hogy csörgött a telefonom. Nem túl jó szombat reggeli ébresztés.

Brad mindkét keze rajtam volt, ezért alig értem el a telefonom, ami az éjjeliszekrényen lapult. Ránéztem a képernyőre és ennyi elég is volt hozzá, hogy elrontsa az egész napom.

- Mi van már? – szóltam bele nagyon illedelmesen a telefonba.

- Destiny! Utoljára mondom el, hogy most azonnal gyere haza, ha jót akarsz magadnak! – mondta idegesen Ryan, a bátyám.

- Anya hazaért már?

- Még nem, de szerintem nem is fog addig hazajönni ameddig te nem jössz. – éreztem a hangján, hogy olyan... kétségbeesett volt.

- Hogy mi? Ryan ne szórakozz már. – muszáj volt felülnöm. Brad nem értette, hogy mi van ezért kérdőn bámult rám.

- Oké, akkor érted megyünk.

- Mi? Nem kell. Várj. Azt mondtad, hogy megyünk? Ki van még veled? – nagyon megijedtem, mivel már rég letette a telefont.

Azonnal felugrottam és öltözni kezdtem.

- Des! Mi a baj? – kászálódott ki az ágyból Brad.

- Tudod mi a baj? – álltam meg egy pillanatra. – Az, hogy még én sem tudom, hogy mi a baj. Viszont érzem, hogy valami nagy baj van.

- Most mi lesz? – kérdezte és rám nézett azokkal az ártatlan nagy szemeivel.

Nagyot sóhajtottam és közelebb mentem hozzá.

- Fogalmam sincs, de azt tudom, hogy én most elmegyek.

- Mi? Dehogy mész. Azt hiszed, hogy csak úgy elengedlek?

- Brad. Nyugi, tudok magamra vigyázni. – mondtam, majd felvettem az utolsó ruhadarabot is ami a pólóm volt.

- Biztos? – kérdezte, majd ajkába harapott. Közben én már a kabátomat vettem.

- Tuti – mosolyogtam, bár a helyzet nem volt ennyire vidám.

Nagy lendülettel kinyitottam az ajtót és nyomtam egy puszit Brad szájára. Kiléptem az ajtón és még egy utolsót integettem neki, mikor már a szomszéd ház előtt voltam. Becsukta az ajtót. Innen tudtam, hogy már nincs visszaút, haza kell mennem.

Hirtelen egy fekete Range Rover állt meg mellettem az úton, aminek francia rendszáma volt. Nagyon ismerős volt az autó, de tovább folytattam az utamat, hiszen millió francia autót látok nap mint nap. Viszont ebben volt valami furcsa. A sötétített ablakoktól nem lehetett látni az utasokat, de mikor az egyik ajtó kinyitódott nagyon megijedtem.

Egy férfi szállt ki, majd mikor megpillantott felém kezdett sétálni. Hátrálni kezdtem, viszont gyorsított léptein, majd meg is szólított:

- Hé, várj! – szólt utánam, majd megálltam.

Azt hittem valami turista aki eltévedt és azt szeretné, hogy útba igazítsam.

- Igen? – mondtam alig hallhatóan.

- Tudnál nekem segíteni? – már szinte csak egy méterre volt tőlem. Egyáltalán nem volt akcentusa.

- Persze.

- Szuper – vigyorgott. – Destiny. Igaz?

Mikor kimondta a nevem, megfordult velem a világ. Mégis honnan ismerne?

- Én...Kate vagyok. – hazudtam, de legszívesebben elröhögtem volna magam, ha ez más helyzetben történik. Viszont valaki megtette helyettem.