SCREAM - Sikolts! [befejezett]

8. fejezet

Zoey

Féltem, a kezeim remegtek. De én voltam az, aki először megindult. Miután Grant és Scarlett elhúztak mellettünk az autóval, a többiek között vita tört ki. Én viszont hirtelen felindulásból, csak futásnak indultam arra, amerre elhajtottak. Nem számított, hogy a másik kocsit valószínűleg a gyilkos vezette. Csak az számított, hogy láttam Scarlett rémült arckifejezését, és tudtam, hogy szüksége van rám. Végül a többiek is utánam indultak. Ötmásodpercenként kapkodtam oldalra a fejemet, hogy lássam, Ty a bal, Dante pedig a jobb oldalamon van-e még, akkor is, ha tíz méterrel odébb. Így próbáltuk átfásülni a terepet. A következő pillanatban zörgés hallatszott, tőlem nem messziről. Oda kaptam a fejemet. Aztán a többiekre pislantottam. Ők nem adták jelét annak, hogy hallottak volna bármit is. Már éppen megnyugodtam volna, és újra az előttem levő terepre figyeltem volna, amikor valami hirtelen, és nagy erővel belém csapódott. Ahogy a földre érkeztem, sikoltás préselődött ki belőlem. Aztán már ütésre emeltem a kezemet, mikor a sötétben is jól kivehető vörös hajtincsek rajzolódtak ki az arcom előtt.

- Scarlett? - kiáltottam fel. - Ó, istenem! - karoltam át, és magamhoz öleltem a barátnőmet. Így is éreztem, mennyire hevesen ver a szíve, és hogy milyen szaggatottan veszi a levegőt. - Scarlett, jól vagy? - kérdeztem.

- Zoey! - tért magához a meglepődöttségből ő, és máris kiszabadította magát a karjaim közül, hogy felpattanjon. - Nem lehetsz itt! Nem biztonságos! - közölte zihálva, és máris karon ragadott. - Mennünk kell! - mondta, szemeiben félelem csillogott. Talpra rántott, nekem pedig elszorította a félelem a torkomat. Mi történhetett?

- Scarlett! - hangzott Dante feldúlt, ugyanakkor megnyugvó hangja, amint odaért hozzánk.

- Kérlek! Mennünk kell! - nézett a szemeimbe mereven a barátnőm. A többiekre pillantottam egy tizedmásodperc erejéig. Nem volt idő itt magyarázkodni. Így gyorsan bólintottam.

- Gyerünk, a főépületbe! - szólaltam meg egyidőben azzal, hogy kézen fogva rohanni kezdtem Scarlettel. Legnagyobb szerencsémre a többiek további kérdések nélkül követtek minket. Teljesen kifulladtam, mire berontottunk a főépület ajtaján. Szinte fuldokoltam egy kis levegőért. Scarlett azonban lihegett kettőt, és amint Dante szinte betolta Angie-t az ajtón, majd ő maga is belépett, a barátnőm becsapta mögöttük.

- Istenem, Scarlett! - fordult meg Dante, és abban a pillanatban magához rántotta Scarlet-et. Ő nem tiltakozott. Átölelte a fiút, és a nyakába fúrta az arcát, sírásának hangja töltötte be a termet. Én csak hallgattam, és hagytam lefolyni kitörni készülő könnyeimet, hallgatva a barátnőm fájdalmát. Csak egyedül volt... csak ő.... Ez azt jelentheti, hogy... hogy Grant... meghalt? Tűnődtem magamban. Ty látva az eltorzult arckifejezésemet hozzám lépett, és átkarlolt. Hálás voltam neki, amiért kapaszkodhatok belé. Ekkor Angie-re tévedt a tekintetem. Nem is tudom, miért, talán bennem élt a kíváncsiság, mit érezhet jelen pillanatban. Milyen lehet számára ez a helyzet. Mit csinálhat, mikor neki nincs kire támaszkodnia. A lány mereven az ölelkező barátját vizslatta. Szája lefelé görbült, tekintete megfejthetetlen volt számomra. Némi harag, sértettség és csalódás is jelen volt a pillantásában. Aztán, mint aki észreveszi, hogy figyelik, elkapta a tekintetét. Még egy percig állhattunk ugyanígy, és mikor Scarlett lehiggadt, kissé elhúzódott Dante öleléséből. Aztán úgy nézett rá, mint aki nem tudja mi is törtnhetett ebben a pár percben. Nem tudta, mit is mondjon a fiúnak. De láttam Dante-n, hogy nem szeretne semmit hallani. Csupán csak... szüksége volt arra, hogy Scarlett-et a karjaiban tarthassa egy rövid ideig.

- Mi történt? - találtam meg a hangom, bár csupán suttogást tudtam kierőltetni magamból. Mindenki felém fordult. Scarlett szipogott még kettőt, majd megtörölte az arcát.