Childhood Friends

Hetedik rész - Telefonhívások

Már fogalmam sincs, mennyi ideje ültem itt, amikor is halkan megszólalt a History. Kikapom a mobilom a zsebemből és ránézek: a könnyek elhomályosították a látásomat, de így is ki tudtam venni a Privát szám feliratot.

- Halló? - szóltam bele erőtlenül, mire valaki beszélni kezdett a vonal végén... de nem magyarul. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem.

- Bocsánat, megismételné? Nem értettem jól. - szóltam bele a telefonba elővéve kínai nyelvtudásomat.

- Hahaha, egy évig nem beszélünk és máris elfelejted a nyelvet? - kuncogott az ismeretlen a vonal másik végén.

- Kivel beszélek? - kérdeztem.

- Komolyan nem ismered meg a hangomat?

Volt egy tippem, de nem mertem elhinni.

- Yixing? - tettem föl félve a kérdést.

- Csak hogy rájöttél! - nevetett fel.

- De... Hogy-hogy? És miért most hívtál?

- Láttam, hogy sokszor kerestél.

- És miért csak egy évvel később vetted a fáradságot, hogy visszahívj? - tértem magamhoz hirtelen a kezdeti sokkból.

- Tudod... Először azért, mert haragudtam, de rád nem tudok sokáig... Aztán meg már az SM nem engedte, a szerződés tiltotta, most viszont végre találtam lehetőséget arra, hogy beszélhessünk, de csak titokban. Dióhéjban ennyi.

- Értem... Figyelj. Sajnálom, hogy olyan szemét voltam akkor, nem kellett volna így kiakadnom. - utaltam az egy évvel ezelőtti eseményekre.

- Hát... Belátom, igazad van, de nekem sem kellett volna azonnal elrohannom. Mondjuk tuti nem tartanék ott, ahol most. - sóhajtott.

- Az igaz... - kezdtem bele, de a vonal másik végén valaki ordítozni kezdett a távolban.

- Figyelj, gáz van. Majd még kereslek, de te ne hívj, mert lebukok! Szia. - mondta, majd bontotta a vonalat.

Nagyot sóhajtottam. Ez eléggé váratlan volt. Nem tartott sokáig, de felélesztette bennem azt az apró szikrányi reményt, ami már majdnem teljesen eltűnt belőlem.

Körülnéztem és megállapítottam... hogy rohadt sötét van. Én pedig itt ülök kint, a tetőn. Egyedül. És sötét van. És hideg. Na meg sötét. Vagy ezt már mondtam?

Mindent összevetve úgy döntöttem, jobb lesz, ha visszamegyek, szóval a telefonommal világítva óvatosan visszamásztam az ablakhoz, bedobtam a mobilom, majd egy kisebb ugrással biztonságosan landoltam az ágyamon.

Nagy sóhajjal terültem szét a matracon, majd ránéztem az órára. Késő van, de nem annyira, hogy ne hívhatnám fel a lányokat.

Rányomtam a 'konferenciahívás' gombra és a fülemhez tettem a telefont.

- Halló? - szólt bele egy álmos Naomi a telefonba.

- Uuhh felébresztettelek? Bocsii, nem akartalak!

- Nem aludtam... De mindegy, mi olyan fontos, hogy ilyenkor hívsz?

- Haii! - kapcsolódott be ekkor Ria is.

- Szia. - köszöntünk, mire Sue is bejelentkezett.

- Sziasztok! - szólalt meg a vonal másik végén.

- Szóval... - akartam belekezdeni, de már itt elfelejtettem minden értelmes szót, tehát inkább újrakezdtem.

- Nna. Képzeljétek. Felhívott, beszéltünk és már egyáltalán nem haragszik rám! - foglaltam össze hadarva, mindvégig vigyorogva.

- Ki? - kérdezte Naomi még mindig álmos hangon.

- Yixing? - kérdezett rá Sue.

- Bizooony! - mondtam és nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne sikítsak.

- Nee na ne már, komoly? - csodálkozott el Ria.

- Komoly. És megígérte, hogy még keresni fog... - merengtem.

- Én mondtam, hogy ki fogtok békülni! - mondta Ria azzal a tipikus "én tudtam" hangsúllyal.

- Ezek után muszáj megoldanunk, hogy elutazhass! - ébredt fel hirtelen Naomi.

- Találkoznod kell vele! - lelkesült fel Sue is.

- Lányok... Titeket jobban érdekel, mint engem! - nevettem fel idegesen. Ez természetesen nem volt igaz, de muszáj volt mondanom valamit, csak hogy oldjam a feszült hangulatot.

Azóta szinte percenként néztem a mobilomra, állandóan a hívását vártam... De hiába. Elmúlt több, mint egy hét... Ami számomra nagyon sok idő. És én naivan vártam, hogy majd keres.

Úgy tűnik, rosszul tettem...