The Tale Of The UNDERGROUND

III.

Frisk pislogott pár erőset, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Bár az alagútrendszer falait belepték a különféle, ezernyi színben szikrázó kristályok, nem erősítették fel eléggé a visszhangvirágok halovány derengését. A különös növények amúgy is némán ásítottak, szomorúan lekókadtak, már nem is remélték, hogy lesz jobb visszhangoznivalójuk Frisk lépéseinek zajánál.

A lány hirtelen megtorpant, mintha csak előre látta volna, hogy a mellette ásító járatból hirtelen a Snowdinben látott szörnygyerek fog kirobbanni. A kis, dinószerű lény megbotlott saját lábaiban, és orra bukott.

- Yo! - kurjantott a kölök, mikor sikerült feltápászkodnia. - Te is azért vagy itt, ugye? Hogy láthasd őt! Hé! Ne mondd meg a szüleimnek, hogy itt vagyok, oké?

Frisk levette pillantását a látszólag véletlenszerűen odabiggyesztett, havas tetejű, üres fabódéról, amit egészen addig bámult, és a szörnyre nézett. Úgy tűnt, a kicsinek nincsenek kezei.

- Yo! Akarsz velem tartani? Nem úgy nézel ki, mint aki ismeri a járást errefelé.

- Előtte van egy kis dolgom - mondta Frisk, és újból elfordult. - Várj meg itt.

Így hát a szörnygyerek várt. És várt. És várt.

Frisk úgy egy félóra múlva bukkant fel újra. A szörny nem tudta nem észrevenni a csíkos pulóverhez tapadó port.

- Yo! Mi tartott ilyen sokáig? Tiszta kosz vagy. A szüleid nem nagyon fognak örülni! Heh. Tényleg, honnan is jöttél? Még sosem láttalak errefelé. Turista vagy?

- Olyasmi - felelt tömören Frisk, és elindult a lény után. A kölyök nevetgélt előtte, és ide-oda szökdécselt.

- Sejtettem. Honnan jöttél? A Fővárosból talán? És mit csinálnak most a szüleid? Az enyéim biztosan keresnek...

Ahogy beértek egy cseppkőbarlang-folyosóra, ahol a sziklákról esőként zúdultak alá a mésszel átitatott cseppek, a gyerek lassított, vesztett egy kicsit a lendületéből. Széles vigyorral az arcán hátrafordult.

- De nem vagyunk cukorból, igaz-e? Mármint...

Megakadt. Pislogott párat erősen, majd először Friskre meredt, majd a lány tócsában remegő tükörképére, végül megint az emberre. Frisk kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Heh... semmi - nevetgélt kínjában a szörnygyerek. - Biztos csak a homály miatt volt... csak egy pillanatra mintha a tükörképed zöld pulcsit viselt volna. Haha! Micsoda ostobaság...

Frisk kinyitotta a száját, majd becsukta. Lenyelte mondanivalóját, és gépiesen tovább lépkedett. Kísérője folytatta a fecsegést, olyan mindennapi dolgokról, mint hogy mi történt vele az iskolában, meg hogy milyen menő is a Királyi Testőrség feje...

Az esős terem után egy nyitottabb részhez értek. A plafon többszáz méterre magasodott a fejük fölött, a barlang szemközti fala a távolban több kilométerre volt tőlük. A tér közepén gyönyörű kastély lebegett, jobban mondva csak úszott a vízen. A falakat beborító kristályok milliói csillagokként pislákoltak le rájuk. A szörnygyerek egy pillanatra megállt, és elgyönyörködött a látványban. Frisk csak ment tovább, megállíthatatlanul és ELTÖKÉLTEN.

- Uuh...

A szörnygyerek megtorpant, és felnézett az előttük magasodó sziklapárkányra. A képződmény kétszer olyan magas volt, mint Frisk.

- Hát, azt hiszem... tudod mit? Mássz fel a vállamra! Miattam ne aggódj, mindig találok megoldást!

Ám úgy tűnt, Frisk nem aggódik. Fellépett a kölyök vállárra (a szörny elfojtott egy fájdalmas nyögést), belecsimpaszkodott a párkány szélébe, és felhúzta magát. Rögtön elindult a folyosón, nem vette a fáradtságot, hogy visszanézzen, vagy megköszönje partnerének.