Lidérces Álom

trois

Éppen a Labirintus folyosóin sétálgattam céltalanul, mivel már kezdett maga alá temetni az unalom. Általában ezt teszem, ha unatkozok, ami gyakran megesik velem mióta itt vagyok. Ezen rövid túráim során már az egész labirintusmelléket felfedeztem. Nem olyan nagy, de az elején sok éjszakát töltöttem itt, mert nem találtam a kivezető utat. De mára már nagyon a szívemhez nőtt, és az enyémnek tekintem.

Eleinte a felfedezés utáni vágy hajtott, de mostanában már csak egy „kedves idegenbe"akarok belebotlani. Eme különös lények, akik néha fölbukkannak az én kis labirintusmellékemben nem mindig voltak várva várt vendégek. Bibircsókokkal és ragyákkal tűzdelt fizimiskájuk nem a legszebb látvány. A színükről nem is beszélve! A legtöbb ilyen óriás (a legkisebb is elérte a 180 centimétert...) olyan bőrszínnel rendelkezik... ha rájuk nézel, az jut az eszedbe, hogy bármelyik pillanatban lerókázhat. Zöldes, kékes esetleg ólomszürke, mintha abba zöldült volna bele az arca, hogy valami gyomorforgatót látott. Ezekkel a változatokkal találkoztam eddig, de elképzelésem sincs, hogy a többi milyen lehet.

Ezért is érthető, ha az első ilyen láttán inamba szállt a bátorságom, és hanyatt homlok menekültem. Sőt! Bármennyire szégyenkezem, el kellett telnie pár „találkozónak", mire végre szemtől szembe kerültem eggyel. Persze ahhoz is nagy bátorság kellett, hogy öt méteres körzetbe megközelítsem (nyugalom most már nem vagyok ilyen gyáva nyuszi), de a megszólításához is össze kellett szednem magam. Amikor erre elég erősnek éreztem magam, és teljesen véletlen szembe jött velem egy szürke példány (igen, amikor én arra jártam PONT akkor tévedt arra egy, persze, hogy máshogy lehetett volna, nem vártam rá napok óta, á nem...) elé álltam, majd valamit makogni kezdtem össze- vissza. Elég bambán nézett rám, ezért több lehetőséget is számításba vettem: nem érti azt, amit mondok, mert nem azt a nyelvet beszéli, mint én. Vagy túl ügyefogyott, esetleg engem néz annak. De arra is gondoltam, hogy süket. Kiderült, hogy nem süket, nem hülye és teljesen véletlenül nyelvi problémák sincsenek köztünk. Csak szimplán nem értette, amit én ott lent (megvolt két méter!) magyarázni próbáltam neki. Úgy tűnt, nem sokan kommunikáltak eddig vele úgy, hogy össze-vissza mutogattak, dadogtak. Ezt tudtomra is adta rövidesen:

- Te meg mit akarsz? He? Talán valami bajod van?

Nem egy kifinomult úriember (elnézést, szörny), de ezek után megpróbáltam értésére adni, hogy csak üdvözölni akartam. Ekkor kicsit furcsán nézett rám, de ez akkor nem érdekelt, csak a szóban is közlött reakcióját vártam (az arcán egyértelműen látszott, hogy sült bolondnak tart).

- Szóval csak üdvözölni akarsz?

- Igen –válaszoltam.

- Ööööö... akkor keblemre barátom! –kiáltotta, és fölkapott, hogy megöleljen.

Ekkor én gondoltam azt, hogy ő sem teljesen komplett. Nem szoktam az ilyen hirtelen jött „baráti öleléshez", ahogy ő nevezte. Ezek után elbeszélgettünk egy kicsit, és mint kiderült, belül nem olyan zord, mint kívül (ő sem keltett szívderítő látványt). Később a nevét is megtudtam (Bill), és ennek örömére meghívtam magamhoz a faházba. Ő erre arról kezdett magyarázni, hogy ő nem ezért jött ide, a labirintusmellékbe... Erre a szóra félbeszakítottam.

- Micsodába? Labirintus...? – értetlenkedtem, szerintem teljesen jogosan, eme számomra teljesen idegen szó hallatán.

- Labirintusmellék. Ezen mi nem érthető?

- Ezt a kifejezést még soha életemben nem hallottam. De ha lennél oly szíves, és elmagyaráznád....

- Óh, hát persze. Mi sem természetesebb. De akkor ez egy hosszabb mese lesz, üljünk le.