Meleg szemmel...

Gimnáziumi időszak

Általános iskola után jött a gimnázium. Lett volna rá lehetőségem, hogy ott maradjak abban az iskolában, ahol eddig is voltam, de úgy döntöttem, hogy elmegyek. A búcsú nagyon nehéz volt, nagyon szerettem az osztályomat. De lehet ha nem megyek el és nem lesz ez a környezet változás és a csalódások, akkor csak még később találtam volna meg önmagam és még később kezdtem el volna a saját utamat járni. Rájöttem, hogy néha kell a változás és néha pont az szűkében ahhoz, hogy jobban megismersd önmagad.
Szóval egész nyáron nagyon féltem, nem tudtam, hogy mire számítsak az új osztályt illetően. Nem tudtam, hogy kikkel barátkozzak. Nem akartam a fiúkkal lenni, mert velük nincsen meg a közös hang. A lányokkal igyekeztem barátkozni, de ott meg attól féltem, hogy mivel fiú vagyok, nem akarnak majd olyan mély barátságot kötni velem. Ebben tévedtem. Nagyon jó barátokra találtam ott is, és így egy év után jól érzem magam abban az osztályban.
A gimnáziumban is rögtön voltak olyan emberek, akik megtetszettek nekem. Nem is volt belőlük olyan kevés. Mindig csak néztem őket a folyosón és reménykedtem, hogy egyszer talán az egyikük felfigyel rám. De minden hiába. Eleinte örültem, ha láttam őket, de később már inkább csak a csalódottság és a reménytelenség jutott róluk az eszembe.
Eközben megtetszett egy fiú a vársoból. Igaz, hogy sok fiú tetszett nekem (mondjuk mint hetero, azt hiszem) de ő egyszerűen olyan tökéletes. Soha nem beszéltem vele, csak párszor láttam, de nagyon megtetszett. Viszont tudtam és tudom róla, hogy hetero és ez néha nagyon elszomorít, hogy semmi esélyem nála. Én lennék a legboldogabb, ha tévednék, de sajnos a tények most ezt mutatják.
Úgy gondolom, hogy ezeknek a fájdalmaknak a hatására döntöttem úgy, hogy elmondom másoknak (elsősorban családtagoknak és a legjobb barátaimnak) hogy más vagyok, és nem akarok tovább titkolózni, mert én is szeretnék boldog lenni!