Sólyomszárnyán - Honfoglalás I.

2. Fejezet - Gyöngyvirág és vérző seb

Szép napot mindenkinek!
Igen, tisztában vagyok azzal, hogy nagyon rég tettem fel részt, nem kell mondani. Bocsánat. Azonban ez a nyaralások és táborok hibája is, és az enyém. Egyrészt, egész júliusban nem voltam otthon, hogy tudjak írni, csak nagyon ritkán sikerült gép elé kerülnöm, azon a néhány napon, amikor otthon lehettem, ekkor pedig kiapadt az ihletem. Ihlet hiányban is küzdök már egy ideje, ráadásul nemsokára kezdődik az iskola - inkább gimnázium -, ott pedig nagyon kemény félév elé nézek. Nem tudom hogyan jönnek a részek majd, még írom a harmadikat, igyekszem még a héten feltenni, már augusztusban szerencsére nem lesz sok programom, tudom írni a részeket. A blog további folytatásával kapcsolatban már említettem a "gimnázium problémát". Valószínű, hogy csak a szünetekben tudok gondosabban odafigyelni a részek megírására, egyébként pedig hétvégenként ki leszek ütve. Szóval elnézést kérek, lehet szeptemberben egy kisebb fajta szünet fog beállni újból a blogra. :( De addig szorgosan írom a fejezeteket! Remélem szívesen olvassátok és nem okoznak csalódást. Egy kicsit hosszúra sikerült ez a rész, azonban úgy gondolom, hogy én ilyeneket tudok. :D Ennél rövidebbre nem sikerül egyik történetemben se írni egy fejezetet. Na lényegtelen, nem rozsázok tovább, jó olvasást, írjátok meg kommentben hogy milyen volt! :)
Puszi
Dorothy R. J.

- Mit beszélsz? – Nyögtem fel kétségbeesetten. Belián a csuklómat szorongatta, ő is ideges lett.

- Gyertek! Muszáj még időben odaérnünk! – Kende össze-vissza beszélt, nem is értettünk belőle semmit. Nagyon nagy baj történhetett, ha ennyire megijedt. Hiszen elrabolták a csapatunk egy részét, ez nem elég nagy baj neked?

- Menjünk. – Belián botladozva talpra állt, de szinte egyből utána kaptam, amint én is felálltam.

- Megsérültél! El kell látni a sebet és kitisztítani! – Ujjaim a tenyere köré fontam, ami hideg volt, éreztem a karjából áradó hőt. Kezdett lázasodni. – A késem...

- Majd később. – Legyintett. Izzadság gyöngyözött a homlokán, haja a halántékához tapadt. – Előbb a többieket kell megnéznünk.

Lemondóan követtem őket azon agyalva, hogy is tudnám a lehető leggyorsabban ellátni a sebet. A méreg egyszerű gyöngyvirágból áll. Mióta az eszemet tudom, tudom azt is, hogy ezek a növények rendkívül mérgezőek bármelyik részük kerül a szervezetbe. A seben keresztül nem tudtam kijuttatni a mérget a szervezetéből. Más módja volt annak, hogy meggyógyítsam, de azt nem tudtam megoldani úgy, hogy közben haladjunk.

Aggódtam Belián miatt, a gyöngyvirág mérge gyorsan hatott és hatékonyan. Láttam rajta, hogy biztosan rosszul van, mégis visszafogta magát. Azon csodálkoztam leginkább, hogy nem rohan egy bokorba hányni.

Az összegyűlt tömeghez érve láttam meg igazán mennyire rosszul is van. Hulla fehér lett, arca beesett és kezdett zöldülni. Már magas láza is lehetett, állandóan gyomrát szorongatta, kábult tekintettel bámult maga elé. Basszus, ha meghal az én hibám lesz!

A táltosunk már mondta a magáét, próbált valami jelet olvasni. Ekkor jutott eszembe, hogy a két barbárt ott hagytuk az erdőben. Hátra fordultam, de két ember közülünk már hozták őket.

Árpád fejedelem méltóság teljesen lépett a csapat elé, bele akart kezdeni beszédébe.

Beliánra sandítottam, aki görnyedt háttal nézte a jelenetet.

- A barbárok megtámadtak minket, a falunk nagy része odaveszett. De halálos áldozatról még nem tudunk, sokan megsérültek, őket már ápolják. Azonban sokunk eltűnt nyomtalanul, Csatád azonban látta őket, ahogy elhurcolják őket. Valószínű a városukba, Baralotba viszik őket! – Hangja túlszárnyalta a süvítő szelet, mégis nem hallottam, azon kattogott az agyam, hogy tudnám Beliánt rávenni arra, hogy jöjjön velem. – Aggodalomra semmi ok, kiterveljük, mi legyen. Nem hagyjuk őket hátra, mikor már a haza kapuja nyitott ajtókkal vár!