Azt hittem, hogy mindenki számára teljesen észrevehetetlen vagyok, és teljesen jól is volt így. Nem volt szükségem semmiféle drámára, nyugis életemet nélkülük is eléltem.
Azonban egy bizonyos pontig fogalmam sem volt róla, hogy mennyire fel fog fordulni az életem egyetlen vallomás miatt.
***
Tesi óra volt, az egész évfolyam együtt, közel ötven ember bezsúfolva egy apró terembe. A levegő fülledt volt, állott az izzadságszagtól, mi pedig fuldokolva róttuk a monoton köröket, valahogy nem akart telni az idő.
- Mi lesz a következő óra? - kérdeztem lihegve Laurel-től.
- Földrajz. Azt hiszem. - lihegte Lau.
- Írunk?
- Nem tudom. Nem hiszem, de lehetséges.
- Fenébe. - morgolódtam. Hirtelen beszúrt az oldalam, mire lelassítottam. Intettem Laurelnek, hogy nyugodtan menjen tovább.
Mélyen tüdőmbe szívtam a levegőt, nyugodt tempóban haladtam. Nicole ismerős dübörgő lépteit hallottam a hátam mögül.
- Hé, Char, Tom kedvel téged. - Vágta hozzám csak úgy. Vagyis valahogy így fogalmazhatott, mert nem emlékszem tisztán.
- Mi? Ki? Mikor? Hol? Miért? MI VAN?! - értetlenkedtem.
- Elismételjem még egyszer? - kérdezte mosolyogva.
- Ne! Csak... hagy fogjam fel.
- Oké. Szia! - köszönt el Nicole, és elfutott mellettem.
Körbenéztem a teremben, tekintetemmel Tomot, az egyik c-s srácot kerestem. Megtaláltam, pillantásunk találkozott. Félve nézett rám, de én azonnal elkaptam a szemem. Nem törődtem vele se akkor, se később. Amit nem sokára meg is bántam, nem kellett volna ignorálnom.
- Char, jobban vagy? - hallottam egy hangot mellőlem. - Hé, már meg lehet állni! - kapta el a karomat Laurel, mire megráztam a fejem.
- Mi? - pislogtam úgy, mint aki egy álomból ébredt fel.
- Vége a futásnak. Mehetünk öltözni. Jössz? - kérdezte, és furcsán nézett rám. Bólintottam. Felmentünk öltözni és a nap ment tovább, de én abban a pillanatban ragadtam.
Ekkor még nem tudtam, de azon az órán fenekestül felfordult a világom.
