Kém a félvértáborban (BEFEJEZETT / Javítás alatt)

32. Egy pszichopata majdnem kinyír

Egy csattanás. Hasra vágódtam.

Egy puffanás. Valami hideg és éles a nyakamhoz ért.
Lihegés. Az én lihegésem.

Kattanás. A fények életre kelnek. 
Hason feküdtem a hideg padlón, oldalra pillantottam. A nyakamhoz egy kard nyomódott. Éreztem ahogy a vérem lassan kibuggyan, ám az alakot nem láttam. 
- Késtél. - morogta egy női hang. - Mi a mentséged?
- Ingrid! - nyeltem egy nagyot, hogy nyugalmat erőltessek magamra. - Bocs, hogy a Lótusz hotelben gyorsabban telik az idő. - gúnyolódtam. 

A fémet elvette a nyakamtól, megfordultam. 
A lány tekintete sötét volt, látszott, hogy szívesebben vágta volna le a fejemet mint, hogy most itt trécseljen velem. A szeme vad volt. Csöppet sem nyugodt. Kényszeredetten felém nyújtotta a kezét, elfogadtam és hagytam, hogy felhúzzon. 
- Lejárt az idő. - mondta szűk szavúan.
- Tudom. De bonyolultabb az ügy mint gondoltuk. - poroltam le magam. 
- Ezt, hogy érted? - kérdezte hidegen. 

- Edmund, átállt volna. Régen átállt volna a mi oldalunkra! Lehet, hogy még van esély. 
- Pedig már kezdtem élvezni, hogy mindegyikőtöket megölhetem - morogta, majd kényelemben helyezte magát egy semmiből ott termett széken. - Szóval? Beszélj.
Elkezdtem elmesélni azt amit Edmund mondott nekem odalent a labirintusban. Ingridet jól láthatóan nem nyűgöztem le vele.

 - Ennyi? - kérdezte. - Ebből kéne építkeznünk? Ezt sikerült kiderítened egy hónap alatt?! - nyomta a torkomnak megint a kardot. - Megmondtam Kronosznak, hogy engem kéne küldenie! Egyszerűbb őket megölni, mint, hogy rád bízzuk az ügyet! Egy személyre, aki sehová sem tartozik! Esztelenség... Nem volt rád szükségünk... De ő... Túl makacs...

A düh folyamatosan nőtt benne.
Ha álmomban megöl, vajon valójában is meghalok? Valószínűnek tartom. 

Fémes ízt éreztem a számban. 
- Tedd le a kardot. - mondtam. - Az ügyben megtettem ami tőlem tellett. A semmiből kellett felépítenem egy bizalmat, amire nem rögtön kérdés, vagy gúny a válasz. Te két lépést sem tudtál volna tenni, hogy Peter meg ne érezze ki vagy. Vagy rá ne jöjjenek, hogy velejéig romlott vagy. 
Meglendítette a kardját, a fejem hátra csuklott, az arcomból vér fröccsent fel. A jobb szememhez kaptam a kezem. Homályosan láttam, a bal szememből folyt a könny. 
- Nem tűröm, hogy valaki így beszéljen velem, garantálom, hogy ezt nem csak az álmodban történt meg. - mondta. - Kronosznak természetesen szólni fogok Edmundot illetően. - törölte le a kardjáról az arany derengésű véremet. - A parancsa a következő. Itt ez a fiola. Hasonló, mint amit lejuttattunk neked az Alvilágba. Annyi különbséggel, hogy ez méreg. Elég, ha belecsepegtetsz egy keveset Edmund ételébe vagy italába, nem fogja megélni a másnapot az biztos. Ha nem teszed meg, megöllek vele együtt. - mosolyodott el. - Utána pedig Peter, Susan és Lucy következik. Őket már nem neked kell kiiktatnod. 
A szemem felpattant. Az ajkamba haraptam és az arcomhoz értem. 

Jaj ne... 

Felálltam és letámolyogtam a hallba valami kötszer után kutatva. A nappaliból a tévé zaja szűrődött. Odasétáltam, a nő a kanapén ült.

- Elnézést... - motyogtam. 

A nő hátra kapta a fejét, amint meglátta az arcom felpattant és leültetett a kanapéra, majd eltűnt az egyik szobában.

- Mit csináltál? - jött vissza a kezében egy elsősegély dobozzal.

- Álmodtam.... 

- Gondolom nem éppen jót. 
Ellátta a sebemet. Vagy hatszor legszívesebben kimenekültem volna a világból, annyira fájt a fertőtlenítő szernek a csípése.