A Bátyám Barátja - {Dylan O'Brien} [Befejezett]

22.rész

El is jött az idő. Nem gondolkoztam nagyon az öltözékemen, szimplán csak egy fehér trikót, arra fekete-fehér kockás inget, egy farmer rövidnadrágot és egy sportcipőt vettem fel. Egyébként Adam még 6 óra előtt felhívott, így már bármikor tudok neki szólni, de addig lenémítottam magam amíg nem szólok, hogy ne zavarjam a beszélgetésünkkel.

Aztán csengettek.

-Szia! Indulhatunk? - kérdezte Dylan, mire bólintottam.

Az ajtóból még visszakiabáltam a szüleimnek, hogy tudassam, elmentem.

-Amúgy, miért hívtál? - kérdezte megtörve a csendet ami addig köztünk volt.

-Tudod, csak régen beszéltünk így ketten és gondoltam most jó idő van egy kis sétához. - vontam vállat.

-Igen. Kérdezni is akartam, hova tűntél legutóbb? Amikor Ann megérkezett akkor te már sehol sem voltál, pedig örültem volna, ha maradsz még velünk és tudunk beszélni. Mi a baj? - kérdezte komolyan és magafelé fordított.

-Annie a baj. - feleltem sóhajtva.

-De mégis miért? Tett valamit ellened? - nézett rám kissé zavartan.

-Ellenem nem, csak ellened. - feleltem halkan és elindultam.

Már nem sokkal az étterem előtt voltunk, ahol Adam és Ann van.

-Adam, most. - mondtam halkan, hogy csak ő hallja, majd bevártam Dylan-t az étterem ablakánál megállva.

-Ezt. - mondtam neki és Annie-ék felé fordítottam, ahol épp minden a terv szerint alakult. - Sajnálom.

Ő nem szólt semmit csak elrohant. Lelkiismeretfurdalásom van pedig nem is én csaltam meg. De talán...nem kellett volna beleeavatkoznom a dolgukba. Ez mondjuk előbb is eszembe juthatott volna, de az igazságérzetem túl nagy volt. A bűntudat ráébresztett erre.

Elindultam abba az irányba amerre Dylan ment. A park felé indultam, ahol szipogásra lettem figyelmes. Megláttam ahogy a padon üldögélt.

Oda mentem és leültem mellé. Nem szóltunk egymáshoz. Csak csendben ültünk.

-Ennyire szeretted? - kérdeztem leplezve a csalódottságomat.

-Igazság szerint, ő volt az első szerelmem. Ez valamiért mindig megviseli az embert, nem tudni miért, de ez van. Már szinte törvényszerű.

-Talán igazad van. Azért jól vagy? - kérdeztem és rádöntöttem a fejem a vállára.

-Jól vagyok. - felelte, de tudtam, hogy nem így van.

Még ha szerette is Ann-t, számomra érthetetlen okok miatt, akkor is sajnálom. Itt leszek neki ha szüksége van rám. Még akkor is, ha csak barátok leszünk, mindig számíthat rám.